Lou
1.
A Dornfeld Két Tannyelvű és Humán Tagozatos Kisegítő Gimnázium minden tanulója be volt zsongva, ugyanis holnap lesz a karácsonyi vásár, aztán pénteken Mikulás és hamarosan karácsonyi buli, amit persze a régóta várt téli szünet követ majd. Bennem is tombolt az ünnepi hangulat, főleg, hogy végzősökként idén már nem mi szervezzük a bulikat meg a karácsonyi vásárt, hanem a tizenegyedikesek és nekünk annyi lesz a dolgunk, hogy körbejárjuk a standokat és ingyen kóstolókat lopva pontozzuk, illetve véleményezzük őket. Ami pech rájuk nézve, hogy a városunk ezen kerületének talán a legtekintélyesebb bandája szintén a végzős évfolyamban jár. Történetesen is az én osztályomba és az én baráti körömbe.
– Nézd csak! – Csapta be hirtelen Lily az orrom előtt a szekrényem ajtaját, ami bár egy óriásit csattant, a suli folyosóján lévő hangzavar mégis elnyomta a hangját.
– Majdnem rácsaptad a kezemre! – Néztem megrovón az arany és mocsár kutyulékos barna szemeimmel az ő enyhén húzott vágású mézbarnáiba, amik csak úgy vibráltak a sejtelmességtől.
– Ott jön a te Domenico Vogeled – mutogatott a hátam mögé, így kénytelen voltam kissé kitekerni a nyakam, ügyelve arra, hogy ne csináljak úgy, mint egy bagoly.
– Oldalán a te hős szerelmeddel, Aiden Zeffel – fordultam is vissza felé egy visszavágós mosollyal, miközben újfent kinyitottam a suliboxom ajtaját.
– Meddig akarod még szívni a vérét? – Kérdezte a kis csilingelő hangján, megigazítva a fején a baseball sapkáját, amit úgyis le fognak vele vetetni a tanárok, mivel egyrészt bunkóság, másrészt pedig egyenruhát kell viselnünk az iskolában. A fiúknak fekete nadrág, fekete makkcipő, fehér ing és fekete nyakkendő. Mi lányok pedig fehér ing, piros nyakkendő, fekete-szürke-fehér-piros kockás térdig érő szoknya, magas szárú fehér zokni és fekete, vagy piros tornacipő. Totál gáz az egész.
– Ameddig ő szívta az enyémet – feleltem a szekrényem ajtajának belső részére felaggasztott tükörben ellenőrizve az enyhe sminkemet, a váll alá érő egyenes, kiszőkített hajamat és a teli frufrumat is, hogy még normálisan áll-e.
– De az egész évben tartott – gondolkozott el hangosan, félig csípőre tett kézzel és összehúzott szemekkel a plafon felé meredve, amolyan visszaemlékezős, gondolkodós stílusban.
– Pontosan – vigyorodtam el kissé gonoszkásan. – Kiélvezem a várva várt bosszú idejét. Egy kicsit még kínzom, aztán majd beadom a derekam – ismertettem a régóta reménykedve, féltve szövögetett tervemet, majd feltettem még egy kis szájfényt az ajkaimra.
– Egyet értek veled, mert végülis megérdemli – lökdösött félre a fenekével és enyhén lábujjhegyre állva (én se vagyok valami magas, de ő még nálam is alacsonyabb) ő is ellenőrizte derékig érő, egyenes, sötétbarna hajzuhatagját.
– Na látod – fontam karba a kezeimet, visszanézve rá a tükörből, ám mire ezen két szavas mondatom végére értem, már meg is hallottam a hozzánk igyekvő jómadarakat.
– Na mi a pálya, csajok? – Értek köreinkbe a menő fiúkák, Aiden egyenesen Lilyhez lépve, szinte megperdítette a lányt a tengelye körül és le is smárolta. Ó, igen. Még tizedik év végén jöttek össze és eléggé nem minden napos a kapcsolatuk. Alapvetően jól megvannak, amolyan "ellentétek vonzzák egymást" elven, de azért képesek túllőni a célokon viták terén. Főleg Aiden, akinek nem ártana komolyan megfontolni az indulatkezelési terápiákat.
– Mi ez az ósdi szöveg? – Kérdeztem felvonva a fél szemöldökömet.
– Akkor mizu? – Javította ki magát Domenico, szórakozott félvigyorral nézve rám az ő mélybarna szemeivel. Helyes, mint mindig... fekete, hátul kissé (nagyon kissé) felnyírt és fokozatosan tépett, enyhén szembe lógós, jobb oldalasan elválasztott frufrus haja tökéletesen be volt lőve. Az átlag srácoknál alacsonyabb, thai boxra jár, izmok helyett pedig a teste inkább szálkásabb és még ékszereket is visel. Ezüst lánc, ezüst gyűrűk, mind a két fülében egy öt mm-es fekete fültágító... sőt, a bokáin körbe maori tetoválások is vannak. A rosszfiús vigyorától pedig minden lány képes elalélni (mert van két vámpír foga) és az egyenruha is igazán szexisen áll neki. Egy párszor már szaggattam le róla tavaly, aminek gondolatától mindig be kell harapnom az alsó ajkam, csakhogy szóba sem jöhetett nála, hogy mi nyilvánosan is járjunk, úgyhogy fel is adtam az egészet. Aztán persze most, hogy látszólag lemondtam róla és úgy teszek, mintha nem érdekelne, ő gürizik, hogy megkaphasson... mint barátnőt.
– Nem sok, lázasan várjuk a filozófia órát a jó kis matek után – mutatta fel Lily a hüvelykujját egy erőltetett "öljetek meg" vigyorral karöltve.
– Van programotok suli utánra? – Kérdezte a zakó felsőben feszítő Aiden, zsebre tett kezekkel, fekete íriszű szemeit kapkodva köztünk.
– Nincs – ráztam meg a fejem, miután Lily megvonta a vállát rám nézve. – De gondolom most már van.
– Van bizony – vigyorodott el Aiden, fél kézzel beletúrva középbarna, tépett hajába, hogy a szemébe lógó tincseket hátrasöpörje.
– Kicsit lóghatnánk a Legiben szokásosan, meg ilyesmik – vonogatta lazán a vállait Dome, így a lecsúszott válltáskáját vissza kellett igazítania. Feltűnt, hogy ingujjai fel voltak tűrve, ami természetesen baszott jól állt neki.
– Jó, majd megdumáljuk – csuktam be a suliboxom ajtaját és be is zártam a még kilencedikben hozzákapott kis kulccsal.
– Zsír – biccentett, majd miközben lehajoltam a földön heverő táskámért, olyan hangosan felfüttyentett, hogy páran, akik elhaladtak mellettünk, idenéztek.
– Normális vagy?! – Emelkedtem fel lángvörös arccal. – Nem is villantottam!
– De majdnem – vihogott és összepacsizott a haverjával, aki szintén jól szórakozott.
– Hát srácok ez egyáltalán nem vicces! Mi megfagyunk ezekben a szoknyában így télen és ráadásul olyan kirívó, hogy most is mikor beértem az aulába, rám fütyült egy turisztikás srác – mérgelődött mélynövésű barinőm.
– Mi? – Fordult felé rögtön a pasija.
– Rám fütyültek – ismételte el Lily, faarccal.
– Ki?!
– Valami turisztikás, talán a 13/C-ből...
– Hogy nézett ki?
– Hát ilyen nagyon magas, félgöndör barna hajú, picikét szakállas meg pajeszos, csontos arcú, vastag szemöldökű gyerek volt – adott meg egy komplett személyleírást Lily Aidennek, aki rögtön be is véste az agyába, majd összenézett Domenicoval.
– Na nyomás! – Intett Aiden a folyosó vége felé, a lépcsők irányába, Dome pedig vigyorogva biccentve előre rohant. Szinte félre lökték a diákokat az útból, páran el is ejtették a mappáikat, illetve felkenődtek a falra. De volt olyan is, akit nemes egyszerűséggel úgy fellöktek, hogy csóró gyerek vitte magával a kukát is, aminek a tartalma a folyosó közepére omlott.
– Jaj, AIDEN! FIÚK! – Kiabált utánuk Lily, mindkét kezét a szájához emelve és tölcsért formálva belőlük, de mivel azok rohadtul leszarták, ezért csak kétségbeesetten nézett fel rám. – Nem kellett volna elmondanom, igaz? Ajj ezt jól megcsináltam – fogta meg két kézzel a fejét, ezzel is feltolva a sapiját. – Most agyon fogja verni azt a nem tudom kit és még intőt is fog kapni. Megint! Ajjj...
Közelebb léptem hozzá és vígasztalóan megsimítottam a vállát, aztán magamhoz öleltem.
– Talán utánuk kéne menni – ötleteltem.
– Igen – nyöszörögte a vállamba, de valahogy egyikünk sem akart megmozdulni.
– Hé, Lenny! – Kaptam az épp mellettünk elhaladó, tépett szőke hajú (egy tincs a hajában lila volt), kék szemű, szintén feltűrt ingujjú, gumicukrot evő srác után. – Aidenék megint verekedni akarnak! Lent a földszinten egy turisztikás sráccal.
– És? – Kérdezett vissza értetlenül.
– Hát csinálj valamit, te idióta! – Fordult meg Lily is, kitörve kicsit hisztisen, mert gyűlöli, hogyha a barátja balhéba keveredik. Pedig ezt szerintem soha nem fogja tudni benne megváltoztatni...
– Igaz is! Kell valaki, aki megörökíti! – Kapta elő a zsebéből a legújabb Samsung Galaxy telefonját és a képernyőt feloldva rohant a többiek után.
– Nagy segítség ez a hülye, mondhatom! – Csapkodott Lily hitetlenül.
– Minek próbálkozunk mi mindig vele? – Kérdeztem sokkal inkább magamtól, mintsem a barátnőmtől. Ráadásul pont be is csöngettek, úgyhogy inkább jobbnak láttam, ha mi avatkozunk valahogy közbe. Szóval Lily is felkapta a tatyóját, a derekára kötötte a nagy, szürke, vastag, lógós pulcsiját és a srácok után szaladtunk.
Már a lépcsőkanyarban hallottuk, ahogyan a kisebb kialakult tömeg azt skandálja, hogy "AIDEN! AIDEN! AIDEN!"
– Máris elkéstünk volna? – Kérdeztem egy másodpercre megállva, Lily pedig levegő után kapkodva (ő egyáltalán nincs hozzászokva a futáshoz, egy kevéstől is képes kifulladni) gyorsan átszelte a maradék lépcsőfokokat. Leérve az aulába természetesen csak azt láttam, hogy a portás feltelefonál a titkárságra, a bunyót élvező tömeg nagyban pattog és öklöket emelget a levegőbe, Domenico pedig Lennyvel együtt áll egy pad tetején és onnan röhögve bíztatják a kör közepén verekedő, idióta spanjukat. Lilyvel pedig különböző és vegyes érzelmekkel néztünk össze. Ő riadt volt és hitetlen, én pedig szánakozó és ideges. Az évek alatt Aiden már annyiszor verekedett össze másokkal, hogy meg sem lep, Lilyt azonban jobban megviseli, amióta együtt vannak. És, hát rendszerint magát okolja, mert mivel elég csinos, szép kis ázsiai lány, ezért elég sokan szemrevalónak tartják, amit viszont Aiden nem tűr el... nem tetszését pedig ki is mutatja azzal, hogy aki ránéz egyetlen szerelmére, azt úgy megveri, hogy az illető még a saját nevét is elfelejti.
– Gyorsan, szedjük őket szét, mielőtt a diri leér! – Indultam meg a csürhe felé, csakhogy nehezebb volt átvágni magunkat rajtuk, mint hittem. Ugyanis durván félre löktek, amikor előre akartam nyomulni. Úgy éreztem magam, mintha egy Justin Bieber koncert közepén lennénk és nem akarja senki, hogy én előrébb kerüljek a sorban és többet lássak a hírességből, mint bárki más, aki előbb itt volt. Hát meg a kurva anyátokat! Én is visszalöktem őket és hátranyúlva megragadtam Lily kezét, aki a magassága miatt jobban elveszett az embertömegben.
– LEGKÖZELEBB KITÉPEM A NYELVED A HELYÉRŐL, VILÁGOS?! – Ordítozott Aiden vörös fejjel és egy kidagadó érrel a nyakán, miközben szegény, csapzott és vérző orrú, az ütésektől pedig eléggé bebódult tekintetű turisztikás srác derekán ült és a gallérját fogva emelte közelebb magához. A srác már nem is tudott válaszolni, csak igyekezett levakarni magáról azt az idegbeteget, akinek szintén kuszán összevissza állt a haja és vérzett a szája széle, valamint az inge is meg a zakója is megtépázottan állt rajta.
– Hát te nem vagy normális! – Szóltam rá élesen, ahogyan végre feltápászkodott a földről.
– Most ezt miért kellett, te fogyatékos?! – Sipákolt Lily is sík idegesen, miközben ez a hülye állat odajött hozzánk. Azaz Lilyhez, csakhogy ő nem éppen akarta most, hogy megöleljék, sőt szerintem képes lett volna itt helyben fel is pofozni Aident mindenki előtt. – Elértél ezzel valamit?! Mire volt ez jó?! – Kérdezte tőle már-már szinte könnyezve (szerintem a dühtől), ráadásul az elhalkult népségnek hála szinte visszhangzott a vékonyka, magas hangja az aulában.
– Azt én is szeretném tudni! – Hallottunk egy mély, eléggé dörmögős és szigorú női hangot a hátunk mögül. Egy emberként fordult meg mindenki és ahogyan megpillantottam a tekintélyes, rövid hajú, molett és robosztus testalkatú igazgatónőt, lesütöttem a szemeimet. Már most akkora volt a feje, mint egy kisebb naprendszer.
Senki nem szólt egy árva szót sem, még a légy zümmögését is lehetett volna hallani, ha az elvert fiú nem kezd el köhögni és kissé hörögni. Pár osztálytársa odaugrottak hozzá és felsegítették a földről, mert egyedül nem igazán bírt lábra állni csóri.
– Vigyétek fel Mr. Bauert a gyengélkedőre és azonnal tájékoztasson valaki az állapotáról! – Adta ki az első utasítást a diri, mire az a két segédkezet nyújtó egyén alázatosan bólogatni kezdett, majd a lift felé vették az irányt. – Mr. Vogel és Mr. Jaeger azonnal lemásznak arról a padról, a díszes társaság pedig takarodik órára! Mr. Zef, ön pedig szépen feljön az irodámba, DE RÖGTÖN! – Kiabálta el magát a végére úgy, hogy még én is megrezzentem és a hangja is belerecsegett egy kicsit.
Lilyvel ránéztünk Aidenre, aki le sem vette a barátnőjéről a szemét és a megbánásnak egy szikrája sem látszott az arcán. Sőt! Sokkal inkább sértett volt, amiért nem értékeli a nője, hogy elintézi azokat, akik kicsit túllőnek a célon. Ezt az arcot látva azonban kérdőn felvontam a szemöldököm, de az én arckifejezésemre nem is reagált természetesen, hanem a mellettem álló barátnőmet szuggerálta, aki inkább elfordította a fejét. Rá sem bírt nézni. Hát meg is értem. Hogy ebből mekkora vita lesz...
Eközben nyílt az óriási bejárati ajtó is, amin Yale lépett be, bőrdzsekiben, két oldalt felnyírt és felül/hátul összegumizott világosbarna hajjal, elkerekedett barna szemekkel. Az eddig Aidennel az oldalán előre menetelő diri megállt és az érkező felé kapta a fejét.
– Mr. Rosenfeld, ötvenöt perc késés! Tanuljon már meg az első órára bejárni! – Torkolta le őt is rögtön, majd lökve egyet az előtte haladó bunyó-manen, tovább haladtak fel a lépcsőn, a tanári felé. Mivel Domenico és Lenny (továbbra is jól szórakozottan) odavetődtek hozzánk, ezért Yale megcélozta kis társaságunkat.
– Miről maradtam le? – Érdeklődött egy gondterhelt sóhajjal.
– Mindent felvettem! Csak a párbeszéd eleje lemaradt, mert későn értem ide – tartotta felé Lenny a mobilját, aminek a hangszóróin keresztül átélhettük újra a bunyót, Lily kiakadását és az igazgató színrelépését.
– Nem kéne órára mennetek?! – Szólt oda nekünk a portás bácsi, elég mogorván, ugyanis már legalább negyedórája, hanem húsz perce becsöngettek.
– Majd megyünk, ha akarunk! – Vágta rá Dome, jó tiszteletlen hangnemben.
– Oké. Akkor fölszólok az igazgatóiba – fordult a portás a vezetékes telefonja felé, úgyhogy sietve még odaszóltam neki.
– Nem kell, már megyünk is! Elnézést – kértem még bocsánatot is.
– Öcsééém, örülhet, ha nem csapják ki – indult meg Yale elsőként a lépcsőn felfelé, reagálva az imént történtekre.
– A hülye! Csak egy rohadt fütyülés volt, nem értem miért kell rögtön megölni azt is, aki csak rám néz – értetlenkedett Lily, akiről egyébként időközben lekerült a baseball sapka, mert annyira ideges lett, hogy ki is melegedett.
– Nemhogy örülnél neki – nézte le Dome. – Ilyen egy jó faszi, aki bevédi a nőjét.
– És verjen agyon mindenkit oktalanul?! – Tárta szét szegény barátnőm teljesen hitetlenül a kezeit, megállva a lépcsőn, így megálltam én is vele együtt.
– Igaza van, ez tényleg túlzás – értett egyet vele Yale, aki a bandánk örökös atyáskodó és villámhárító tagja. Bár rendszerint inkább csak Domenico és Aiden között.
– Szerintem nem! Én is ezt tenném a helyében, ha lenne nőm – magyarázta Dome, tökre úgy, mintha ez egy természetes emberi reakció lett volna Aiden részéről.
– Neked soha nem lesz normális kapcsolatod – vihogott Lenny, hátbaveregetve az előtte haladó Domét. – Még Lout is elszúrtad!
– Lou más, ha akarnám, akkor újra megkaphatnám akármikor – nagyképűsködött befordulva a lépcsőkanyarba, ráadásul mindezt úgy beszélték ki, mintha ott se lennék.
– Hééé! – Indultam volna meg utánuk, hogy jól beolvassak ennek a szemétnek, csakhogy Lily nem igazán szándékozott tovább jönni. – Ajjj Lily, nyugi! – Fordultam vissza hozzá. – Majd beszélsz vele...
– Én nem beszélni fogok vele, hanem leszakítom a kezeit és a hátába állítom őket! – Fortyogott, idegesen karba téve a kezeit.
– Megértelek, szívem szerint én is lerúgnám a fejét, de ő ilyen – húztam a számat, aztán mivel a háta mögé nézve láttam, hogy a portás nagyon néz minket, ezért finoman elkezdtem felfelé terelgetni, hogy legalább kerüljünk ki a látás meg hallásköreiből, mielőtt felszól, hogy lógunk óráról.
– Persze, tudom és jól is esik, hogy ennyire véd meg minden, de ne essen már túlzásokba – forgatta meg a szemeit.
– Hát mondd meg neki! – Tanácsoltam ezt, ugyanis jobb nem jutott az eszembe.
– De akkor ki fog akadni...
– Akadj ki te is!
– De én úgy nem tudok. Nekem rossz, mikor kiabál – hajtotta le a fejét és szigorúan a magasított szárú, piros Converse tornacipője orrát pásztázta, ahogyan lépkedtünk a fokokon.
– Tudom – sóhajtottam tanácstalanul, ugyanis Aiden tényleg nem egy egyszerű eset. Magam sem tudom, mit kezdjek a helyzettel és mit tanácsoljak csóri barátnémnak... hiszen még a saját Doméval kapcsolatos problémáimmal se jutok ötről a hatra.
– Mindegy – sóhajtott felnézve és a táskáját előre húzva, belegyömöszölte a sapiját. – Úgyis együtt töltjük a délutánt, szóval, ha szóba fog kerülni a bunyó talán lesz alkalmam megértetni vele, hogy ne vigye már túlzásba. Majd megkérem Yalet, hogy álljon mellém.
– Én is melletted állok – emlékeztettem azért, hogy én is itt vagyok a fiúk ellen, nem csak Yale.
– Jó, de téged Dome mindig kiolt és utána vele vagy elfoglalva, hogy visszaoltsd – vágta a fejemhez, mire szégyenemben elvörösödtem. Ez igaz. Rossz szokás...
– Figyu. Nekem már nincs kedvem bemenni filozófiára – álltam meg a sulis szekrényeink mellett, mikor végre felértünk a másodikra. – Nem bújunk meg a lány WC-ben? – Vetettem fel.
– De. Nekem sincs kedvem – rázta meg a fejét, zéró pozitív hangulattal. – Ezek úgysem már fognak bejönni órára – kezdte el magát vonszolni a női mosdó ajtaja felé. Szomin néztem utána, nem szeretem, amikor ilyen lehangolt és kattog az agya. Remek! A forró fejű hapsija megint elbaszta a kedvét, egész napra! Imádlak Aiden, tényleg.
Aiden
– Aiden Luca Zef! – Járkált előttem az igazgató, valami fekete, zsákszerű szoknyában, ami közrefogta a zsírjait és a fehér inge pedig bele volt tűrve. Rémesen nézett ki, szinte hányingerkeltő volt. Láttam, hogy néhány gomb sírva, sikítva kezdi feladni a harcot a belén és a nagy zsírcsöcsein, hogy összetartsák a ruhát rajta. Utálom ezt a nevet, anyám (aki le is lépett régen) jól megszopatott vele.
– Igen, Weiner igazgatónő? – Kérdeztem vissza nyájasan, enyhe rosszfiús mosollyal, mintha semmi rosszat nem tettem volna. Bár a középső nevem hallatán berángott a szemöldököm.
Fekete magassarkúja kopogása abbamaradt, ugyanis megállt velem szembe, csípőre tett kezekkel.
– Őszinte leszek! – Húzta össze a lila szemhéjpúderrel megkent szemhéjait a vastag lencsés szemüvege mögül. – Rohadtul elegem van belőled! Szívem szerint kicsapnálak most és azonnal! Sőt, szívem szerint elintézném, hogy át se vegyenek másik iskolába és soha ne kerüljön érettségi a kezedbe! – Dühöngött (kettőnk között tegeződve velem), amiért sajnos meg van kötve a keze, így a felsoroltak egyikét sem teheti meg. Ezért én lazán és magabiztos mosollyal a fejemen, férfiasan keresztbe vetett lábakkal ültem, fél karomat megtámasztva a székem háttámláján, miközben ő körbejárta az egész irodáját, engem szapulva és fújtatva.
– Milyen kár, hogy az apám elég jutalékos összeggel támogatja az iskola alapítványát minden évben, nem igaz? Cserébe a biztos itt maradhatásomért és taníttatásomért – nézegettem a szabad kezemen lévő körmeimet, kissé túl játszva a szerepem. Hát igen, apám tudja, hogy nem vagyok egy mintagyerek, sőt... kurva sok baj van velem, éppen ezért nem bízik semmit sem a véletlenre és jóformán megvesztegeti az iskolát, csakhogy ne rúgjanak ki. Mellesleg Dom' szülei is ugyanezt csinálják, csak mivel a faterja egy multimilliárdos, külföldi vállalkozó, így nekik könnyebb szórni a pénzt.
– Ne szemtelenkedj velem, te kis pitiáner bajkeverő! – Rázta meg fenyegetően a mutatóujját, miközben leült az asztala mögé és ideges mozdulatokkal felhajtotta laptopjának fedelét. – Az intők attól még járnak! És írni fogok az apádnak is, hogy neveljen meg téged! Ez már a harmadik verekedésed az évben! Mondd csak, mi bajod van neked?! – Kiabált és faggatott, miközben olyan idegesen csapkodta az ujjaival a billentyűket, hogy kezdtem megsajnálni csóró szerkezetet. Gondolom a nevemet írhatta be ilyen szeretettel és lágysággal az elektronikus naplónkba.
– Személyes ügy, Igazgatónő – tartottam meg magamnak az indokaimat, majd a jobb fülcimpámban lévő patkó piercinget (még Dom' szúrta nekem kilencedikben, azóta benne van ugyan az a pc) piszkálgatva felálltam a székről és az egyik könyvespolc előtt megállva, megbámultam az oda kirakott képeket. Valami tanári összejöveteles szarság volt, persze azonnal kiszúrtam rajta a mangalica dirinket, nem volt nehéz.
– Persze, személyes – morgott magában, mire én elfordulva tőle megforgattam a szemeimet. Jobb szerettem volna már elhúzni innen a picsába, így is azon járt az agyam, hogy Lily mi a picsáért haragszik meg rám ennyire, amikor bevédem a kis picsáját. Aiden Zef nőjét senki sem nézheti ki magának, ezt jobb, ha végre valahára mindenki magába vési.
Így is van elég bajom azzal, hogy a kerület másik középsulijából, a Stenford Számvitel és Gazdasági Centrum Gimnáziumából lévő banda vezére rá van állva az én nőmre. Név szerint ő Logan Drake, egy világi faszkalap. Legszívesebben leszúrnám a büdös picsába... az ő jobb keze, Luke Benward pedig a spanom "nőjére" akadt rá tavaly. Hát mondhatom, ez is plusz fejfájás Dom'-nak, ezért akarja minél előbb felszedni Lout magának, hogy ne lehessen másé. Főleg ne egy olyané, aki szemben áll velünk.
Még anno kilencedikbe a Dornfeld és a Stenford gimi egymás ellen játszott egy röpi meccset. Állítólag a két gimi nagyon régóta rivalizál egymással, így nem is volt kérdéses, hogy a mi brancsunk és Logan semmirekellő utcapatkányai hamar egymásra talál összetűzés gyanánt. Nem egyszer felbukkannak a Legibe, ahová évek óta járunk bandázni, csövelni, szívni meg iszogatni (az ottani öreg, rocker csapos szinte a faterunk). Mindig jönnek balhézni és általában egymás kicsinálása lenne a lényeg, ugyanis ez nem egy egyszerű viaskodós bandaháború. Itt sokkal többről van szó. Olyasmi dolgokat csinálunk, amit átlagos tinédzserek nem igazán. És ebben segít Dom' faterja a tudtán kívül, ugyanis megbuheráltuk a bankszámláját, amiről jó sok pénzt sikkasztunk az öreg tudta nélkül. És, ha már itt tartunk, van a városban egy (rossz fiúk között) nyílt bűnöző banda is, akik Sárkányoknak hívatják magukat. Ők mindannyiunk felett állnak és ők is gyakran megfordulnak itt feszkót csinálni.
– Remélem a közeljövőben moderálod magad, a téli szünetben pedig kitombolod a hormonjaid és imádkozz, hogy Todd Bauer ne kerüljön több napig kórházba! – Zökkentett ki hirtelen Mrs. Weiner a gondolatmenetemből, így a fejemet felkapva felé fordultam.
– Akkor mehetek is? – Kérdeztem tanácstalanul, ugyanis kurvára nem rá figyeltem az elmúlt pár percben.
– Igen. Haza! – Jelentette ki.
– Mi? – Kerekedtek el a szemeim, teljesen értetlenül.
– Te hol jársz fiam?! – Csapta le az asztalra a kimenőmet. – Arrgh, na tűnj a szemem elől! – Fordult vissza a gépéhez és még a kezével is elbocsátó mozdulatot csinált. Amolyan "hát jó" féle mimikával odasiettem a lapomért, majd a székhez lépve, felkaptam a táskám és egy "További szép jó napot, Igazgatónő!" köszönéssel kiléptem az irodából. Miközben elhagytam szép csendben a tanárit, végig a kilépőm tartalmát olvasgattam, így nem is vettem észre, hogy várnak rám odakint.
– Ez gyors volt – szólalt meg egy hirtelen hang, amitől persze majdnem a frász jött rám.
– Mit kerestek itt? – Néztem a srácokra, akik hűségesen vártak a tanári előtt ácsorogva. Már Joseph is velük volt, a maga laza, vékonyka, nyegle testével, unott fejével, fekete keretes szemüvegével, tépett középhosszú mély gesztenyebarna hajával és fáradt zöld szemeivel. A hóna alatt pedig egy laptop táska volt és makkcipő helyett valami bakit viselt (mint Yale) és hangosan csattogtatta a rágóját is.
– Természetesen a végeredményre vagyunk kíváncsiak – mondta Dom' úgy, mintha nem lenne elég egyértelmű.
– Kicsaptak már végre? – Kérdezte Yale, ellökve magát a faltól.
– Engem? Soha – röhögtem fel jóízűen. – Dom' faterja után az enyém fizeti a legmagasabb összeget az alapítványnak. Hülyék lennének eltávolítani, amikor ráfér a pénz erre a visszamaradott szarra – néztem körbe a nem túl modern, sőt sokkal inkább régi, rozoga, kriptaszerű, visszhangos, sötét és hideg iskola, régimódi, százezer éves """"műemlék"""" falain. Néhol még a járólap is kiesik a lábam alól a folyosón. Nagyon tré a hely, de, ha már pénzt csalnak ki belőlünk, akkor ne csak e-naplót csináljanak, hanem például zárható WC fülke ajtókat és lehetne sűrűbben fűtés télen.
– Tényleg, a pénzről jut eszembe – szólt közbe Joseph. – Megvannak a hamisított engedélyek a tudjukmikre.
– Menj már, kajak?! – Állt meg Dom' az izgalomtól. – Kibaszottul zsíros vagy, haver – tartotta fel a kezét egy pacsira, amit Joseph meg is adott neki, bár ő nem az az ujjongós fajta (de azért bírja az elismeréseket, a mi kis hacker zsenink).
– Majd a Legibe megmutatom – süllyesztette vissza a mancsát a zsebébe.
– Akkor akár mehetnénk most is oda – hoztam fel a jó kis ötletem. – Ugyanis a bunyó miatt most haza lettem küldve igazolatlan órákkal – fordultam a srácokkal szembe, így hátrafelé sétáltam tovább, közben meglegyeztem előttük a kis papíromat.
– Áhh, ha ezt tudom, akkor be se jövök, haver – nézett lomha arccal körbe Joseph.
– Felejtsd el, én nem lógok a szünetig! Így is sok az igazolatlan, a végén még megvonják a segélyit és akkor anyám kiherél a picsába – utasított el Yale, az örökös jófiú.
– Puhány fasz – szóltam le vigyorogva, mire kaptam egy beintést, de nem törődve vele Lennyre néztem, aki szintén húzta a száját és azzal szórakozott, hogy egy hosszabb gumicukrot gusztustalan módon a hajába aggasztott, amolyan "tartalék" falatnak.
– Bocs tesó, de Queen jön ma értem, mire végzek.
– Öcsém, most komolyan a rózsaszínhajú kurvád miatt nem lógsz? – Vontam fel a fél szemöldököm, tartva vele flegmán a szemkontaktust.
– Pontosan – bólintott rá, látszólag nem szívva mellre, hogy mi szép szóval illettem a nagymellű nőjét.
– Ne is törődj se a Kockával, se Apucival, se pedig Barbieval, amikor itt a te egyetlen bradád – karolta át a nyakam Dom', miközben én újra menetirányba fordultam, ugyanis elérkeztünk a folyosó másik végébe, ahol meg lépcsőn kell felmászni egy emeletet.
– Na, már csak te kellesz egyedül a nyakamba – söpörtem le a vállamról a kezét és úgy tettem, mintha nem érdekelne a társasága. Persze a többiek full leszarták a beceneveiket, a miénk is meg van az ő részükről.
– Én kellek biza' – veregette magát két ököllel mellkason. – De előbb ugorjunk haza, meg akarok szabadulni ettől a rémes gönctől...
– Ok, ok – bólintottam előre haladva, miközben a többiek mögöttünk kullogtak, csendben és minket hallgatva. – Akkor ti majd gyertek utánunk, suli után – néztem át a vállam fölött rájuk futólag.
– Jha és kaparjátok össze Johnnyt is, ha már egyszer bevettük köreinkbe – tette hozzá Dom' is.
– Hogyne – vágta rá Yale, nem örülve annak, hogy olyan hangnemben "kértük meg" őket erre, mintha a kiskutyáink lennének.
– És Louék? – Kérdezte bizonytalanul Joseph.
– Jha tényleg, őket is hozzátok! – Kapott észbe Dom' én pedig jól felröhögtem, így a nevetésem kissé visszhangzott az épületben.
– Majdnem megfeledkeztél a legfontosabbról, bro – veregettem hátba egy lenéző vigyorral, miközben lassan oda is vonszoltuk magunkat a szekrényeinkhez. – A szeretett pinákról, hogy tudsz így elfeledkezni? – Kérdeztem, miközben kinyitottam a szekrényem zárját és kifeszítettem az ajtót a helyéről (mert tizedikben ököllel úgy belevágtam, hogy megtört a váza és onnantól már csak feszítgetni lehetett ezt a szart).
– Talán úgy, hogy olyan régen volt már ürítve a mérge, hogy el is feledkezett róla – vigyorgott gúnyosan Lenny.
– Inkább olyan sokat használta a kezét, hogy már nem is kell neki pina – helyesbített Yale, nekidőlve a Dom' melletti szekrényajtónak, szintén egy lenéző és jól szórakozó vigyorral.
– Hmm, valakik itt rohadtul poénosak – nyitotta ki a haverom a saját suliboxát, látszólag jól takargatva a pókerarcával azt, hogy épp ég. – Nem, csak mivel most megyünk majd hozzám, így erről eszembe jutott, hogy minden bizonnyal a köcsög, törtető, arrogáns és nyálas képű faszfej bátyám otthon fogja magát maszturbálni a gépe előtt, mert ő otthonról dolgozik. Meg a kis pondró kurva húgom is ott fog körülöttünk téblábolni, mivel taknyos a kis geci és az is otthon van – mérgelődött magában, a világ minden gyűlöletével a hangjában.
– És az anyád? – Kérdeztem egy visszafojtott röhögéssel, elbújva a szekrényemben (épp a pulcsimat halásztam ki és a zakómat meg a gyűrött, nem is használt füzeteimet baszkodtam be).
– Az a szánalmas, repedtsarkú, hülye picsa? – Kérdezett vissza, belőlem meg kitört a röhögés. Egyszerűen imádom, ahogyan oltogatja a családját. Dom'-nál nagyobb lelketlen, érzéketlen és faszszopóbb embert nem is nagyon ismerek. – Az is otthon lesz, különben nem lenne, aki nyalja annak a két semmirekellő, kotvány, abortuszszökevénynek a seggét – csapta be a szekrénye ajtaját, miután kirángatta a fekete, belül pedig szőrmés, meleg bőrkabatját.
– Te hülye állat – vihogtam rajta még mindig, nem leplezve azt, hogy egy érzéketlen bunkó vagyok, hiszen konkrétan a bestie bestem nyomorán röhögök.
– Még mindig nem vágom, hogy miért gyűlölöd ennyire a családod – ingatta a fejét Joseph, mire Len-bro arcon csapta magát, amiért a spanja megen alakít, Yale pedig kissé lenézte és már előre felsóhajtott.
– Pedig már egyszer-kétszer elmondtam, hogy mi a problémám velük – szórt szikrákat Dom' tekintete, miközben felkapta a bőrkabiját és felcsapta a kapucnit is, közben meg előhalászta a hátsó zsebéből a kis, ezüst, fém cigitartó dobozkáját.
– Jha, de akkor sem értem, hogy tudsz ennyire kiakadva lenni rájuk, ennyi év távlatából – vonta meg Joe a vállát, mire már én is sötéten és lesújtóan néztem rá, miközben felvettem a pulcsim és a sötétkék, szőrös kapucnis kabátom, aminek a mellrészénél zsebek vannak, így sokkal kényelmesebb ott hordani a kezeimet. Hogy ez a fasz kocka létére, hogy lehet ennyire agyhalott bizonyos dolgokban? Inkább maradna néha csöndben. A helyében amúgy sem pofáznék, mikor a nője halálosan elnyomja.
Dom' csak a szájába vett egy szál arany Marlborot, majd visszasüllyesztve a zsebébe a dobozt felkapta a táskáját, aztán kissé közelebb lépett Josephez.
– Mert nem élted át – suhogta a fülébe a tőle megszokott rideg módon. – Te faszkalap – lökte meg a vállával elég erősen, miközben elhaladt mellette.
– Áú! – Kapott a vállához Joe, de látszott rajta, hogy igazán nem érintette meg a levállalás, sem a beszólás.
– Na, akkor majd délután a Legiben – köszöntem el mind a három buzitól egy pacsival.
– Ott leszünk – biztosított a továbbra is szekrénynek dőlő Yale, miközben én már Dom' után siettem.
– Ha Lily esetleg keres, mondjátok meg neki, hogy száműztek mára! – Jutott hirtelen eszembe, ezért ezt hátra fordulva mondtam nekik, miközben menetiránynak háttal pattogtam sietve.
– Bízd ide! – Tartotta a kezét magasba Lenny, így válaszul én is mind a kezem feltartottam egy lájk jelet mutatva és még rájuk is kacsintottam (bár nem bizti, hogy ezt már tisztán látták), majd újra előre fordultam.
– Jössz már te bolti fogú?! – Kiáltott hátra Dom', természetesen nekem.
– Itt vagyok a sarkadban, plakáthomlok – adtam neki egy tockost hátulról, ahogyan elkocogtam mellette, de azt szerencsére pont láttam, hogy előre csuklott a feje és kiesett a szájából a cigi.
– A kurva szádat, hogy nem baszod meg, te langaléta geci – káromkodott, miközben lehajolt az egyik térdén megtámaszkodva és enyhén berogyasztva, de a kapucnija tompította a hangját.
– Hogy mondod kicsikém? Hozzak netalántán egy sámlit? – Hajoltam le hozzá gügyögve, mire elkapta a kilógó gallérom egy idegbeteg tekintettel.
– Mondtam már, hogy szállj le a magasságomról!
– Te kezdted hülye gyerek, különben is, nem vagyok olyan magas, te viszont alacsonyabb vagy az átlagnál! – Ragadtam meg a csuklóját, amit erősen kitekerve sikeresen levakartam magamról.
– Nem tehetek róla! A nyomoronc, fasznyelő bátyám ebben is jobb nálam! – Lendítette a lábát, amivel hasba rúgott, de szerencsére nem tudott elég erősen, mert a kezét elengedve hátraléptem, így két kézzel megragadtam a bokáját.
– Egyelek meg, olyan édes a kisebbségi komplexusod – vigyorogtam rosszindulatúan, közben a lábát feltoltam, de mivel olyan hajlékony, mint a picsa, ezért meg sem kottyant neki. – De ő tuti nem olyan hajlékony, mint te! Mondd csak, hova teszed a golyóidat? Nekem már rég szétszakadt volna a zacsim, kis pinás – röhögtem bele az arcába és kivettem a szájából a cigit, amitől eddig kissé hülyén beszélt. Eldobtam a lábánál fogva, de megtartotta az egyensúlyát és párat pattogva egy lábon visszanyerte az egyensúlyát, én pedig győzelmien felmutatva a cigijét, röhögve tettem a számba.
– Hé, add vissza, te leélős köcsög, van neked is! – Ugrott rá a hátamra, amikor hátat fordítva neki igyekeztem előre rohanni, ám a hirtelen lendületétől előre estünk mind a ketten. Nekem kicsit szarabb volt, mert az így is eléggé fostos térdeimet jól odabasztam a járólapnak, szóval amíg azokat fájlaltam, ő kimarta a számból a cigit de úgy, hogy sikerült megkarmolnia.
– Ááá, rohadj meg, megkarmoltál! – Fordultam ülő pozícióba és a szám elé téve a kezem, mérgesen összevont szemöldökökkel néztem rá, miközben felálltam.
– Máskor ne vedd el a cigimet! – Porolgatta le magát, amit én is megtettem, mert ebben a retek geciben nem szokás takarítani.
– Te meg vágd le a körmeid, vagy ne rágjad, mert iszonyúan karistol! – Tapogattam meg az alsó ajkam, hogy nem-e vérzik.
– Elindultok még ma?! – Szólt oda nekünk hirtelen Yale, aki még mindig ott támasztotta a suliboxokat és a többiekkel rajtunk szórakozott.
– Kussoljál el! – Kiabált vissza Dom', folyamatosan emelkedő oktávokkal, ami elég jól akusztikált az épületben, én meg csak szimplán felmutatva a kezem, beintettem.
– Na jó, tényleg húzzunk már, éhes vagyok és nincs nálam kaja – indultam meg lefelé a lépcsőn, előhalászva a saját cigimet.
– Majd a bányarém anyám ad a beledbe zabálni valót – kapkodta a lábait spanom is mellettem.
– Nem is ronda az anyád – horkantottam fel röhögve. – Régen szúrtam volna.
– Hajrá, engem nem érdekel – legyintett.
– Mondhattad volna előbb is... már itt van Lily – sóhajtottam fel, de persze csak tetetett keserűséggel, ugyanis az én kis bomba csajom ázsiai pináját nem adnám oda semmilyen más pináért soha. Ráadásul kúrni azt a lyukat, ahonnan a haverom kijött, már tényleg elég beteges és perverz lenne.
– Hova-hova siet a két jómadár? – Állított meg minket a portás, amikor épp robbantunk volna ki az ajtón.
– Nekem itt a kilépőm – nyújtottam fel a papírt, ami kissé összegyűrődött, pedig nem volt nálam tíz percig. Na jó, addig de, sőt talán tovább is, de na. Leszarom.
– És önnek, hol a kimenője, Mr. Vogel? – Fordult a spanom felé egy széles, simlis vigyorral a kurva öreg, kopasz, kb. száz dioptriás lencsével rendelkező szemüveges, megereszkedett hasú, fogatlan vén fasz.
– Máris előkeresem – kaparta elő Dome a pénztárcáját, miközben a cigijét a bal füle mögé tette. – Itt is van – nyomott egy papírpénzt az öreg kezébe, aki megemelte a szemöldökét.
– Mit képzelsz magadról, fiam?! – Tettette a felháborodást az öreg, amin megforgattam a szemeimet. Elég faszul színészkedik.
– Jó, jó, igaza van Brown bá' – pakolt oda még egy kis zsetont a spanom, így az öreg végre hajlandó volt kiengedni bennünket egy elégedett vigyorral a szottyadt képén.
Kiérve rendesen felszabadulás volt, megcsapott minket a mínusz két fok, amitől szerintem azonnal piros lett az arcom, ráadásul szinte egyből rágyújtottunk.
– Öcsém, mekkora pofátlan lett ez a ráncos valagú fasz – hitetlenkedett Dom', miközben a buszmegálló felé azt figyeltük, ahogyan a szájából kifújt füst mi messze száll.
– Hát csodálod? Ezért csíp téged ennyire, mert szarul fizetik a portás melót, te meg adsz neki némi nemű apanázst az ilyenekért cserébe – vigyorogtam azon, hogy mekkora biznisz-man már a haverom. Még lekenyerezi a portást. – Fizethetnél a takarítóknak is, hogy rendesen takarítsanak! – Néztem le a térdemre, amik még mindig szürkék voltak a portól meg a kosztól.
– Na, azért nem szarom a pénzt én se!
– Persze, hogy nem. Hanem nyúlod az apádtól. Haver, mekkora balhé lesz ebből, ha egyszer kiderül – gondoltam bele egy fájdalmas arccal. Fájdalomról jut eszembe... a kis bunyómban felszakadt egy picit az öklömön a bőr, ami így a hidegben baszottul elkezdett fájni és lüktetni. Ezért meg is ölöm azt a bájgúnárt. Különben is, mit fütyülget az én nőmre...
– Épp ezért kell okosan csinálni, hogy ne bukjunk le.
– Hogyne – gúnyolódtam, menet közben pedig én már tökre elszívtam a cigim (olyan vagyok, mint egy gyárkémény), spanom meg még szívta, amikor odaérkeztünk a buszmegállóba, ahol egy idősebb pár állt.
– Kérem, hogy ne itt dohányozzon! – Szóltak ránk egyből.
– Ez nem is kevés pénzbírság lenne magának, ha mi most olyanok lennénk, hogy... – fenyegetőzött a papi.
– Mi a faszt szól bele, öreg? – Kérdezte Dom', amolyan nagyzolós hangnemben.
– Magának nem mindegy, hogy hol dohányzik? Forduljon el, aztán szívja arra a levegőt. Vén buzi – toltam meg én is a témát, mire a két öreg teljesen lesokkolódva összenéztek a modorunkon, aztán a bácsi előkapta a kis kamerás, nyomkodós szarját és úgy tett, mintha lefotózna minket. Hát egy olyan ősrégi fossal ez alatt a két másodperc alatt nem hinném, hogy ment volna. Még egy iPhone-nal is nehezen...
– Készítheti is a csekkét! – Tette hozzá nagy keményen.
– Várjon, nem lehetne újat? Asszem' bele pislogtam – gúnyoltam ki, de elég jól megjátszva a kétségbeesettet, akiről épp szar kép készült.
– És küldje már át Facebookon! – Röhögött a spanom is, eldobva a csikket, épp időben, mert megérkezett a busz is, amire jókat röhögve meg összepacsizva fel is szálltunk. Az első megállónk tehát a Vogel villa lesz, ahol a drága kis bro-m szét oltja a családját, megszexuálja a Tisha nevű, lány, németjuhász kutyáját és átvedlik valami macsószerkóba, megmutizza a sunyiban vett fegyókat, felpakolja magát anyaggal, én addig zabálok is, aztán go hozzám, én is átvedlek, megetetem az életeimet, utána meg talán ráveszem, hogy húzzunk vissza hozzá és xboxozzunk, amíg nem kell menni Legibe. Igen, ráveszem majd úgy is, mert engem legalább szeret, ha már senki mást nem ezen a Földön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése