Kilencedik fejezet

Nah, végre itt van a bankrablásos rész is:) innentől Aiden és Dome kicsit elindulnak lefelé a lejtőn, ahogyan nehezedik a bandára a nyomás. Jó olvasást minden idetévedőnek <3

Aiden

9.

       Mondhatni, ez a hétvégénk volt az utolsó legnyugisabb hétvége Decemberben. Még aznap este, amikor elváltunk mindannyian a Legiből, Lily ugyebár nálam aludt és tényleg csak aludtunk, mert elég rendesen sikerült berúgnia ahhoz, hogy magától köbö alig tudjon mozogni rendesen. Aztán másnap persze kissé másnapos is lett, szóval egy jó kis fejfájás keretében vittem haza a nagyszüleihez, a nagyfaterja pedig természetesen rájött, hogy az unokája elég jó állapotokban volt az elmúlt éjszaka és, hogy ezért aludt nálam valójában. Így szegénykém szobafogságot kapott, ráadásul egy heteset! Jó, nem olyan mértékű szobafogságot, hogy egész héten nem mehet sehova, de például a Legi és környékére persze egyáltalán nem mehet, valamint legkésőbb fél ötre otthon kell lennie, ha mondjuk Lounál tanul délután vagy valami. Szóval ez így eléggé fos volt, mert így viszont vasárnap már otthon basztam magam meg az állataimat egyedül (fater otthon volt, de ő nem számít), mivel mindenki más vagy nem ért rá vagy a drága szerelmével édes kettesben töltötte a hétvégéjét. Még Dome is! Ő annyira el volt foglalva a nagy baszásaival, hogy még fent se volt a közösségiken egyszer se! Hát öcsééém... nekem meg maradt a faszverés Lily csöcseire, mert a nagyapja egy szigorú buzigeci.

A fergetegesen izgalmas hétvége után pedig minden megváltozott. Még csak a hét első napja volt, de már mindenki a hétvégére feszült. Sőt, én már onnantól feszültem magamnak is, amióta szombat reggel Lily hazahúzott. A lényeg, hogy annyira ki voltunk mindannyian az egyre jobban ránk nehezedő súly miatt, hogy tudat alatt is megpróbáltunk sokkal normálisabban viselkedni, mint ezidáig, hogy még csak véletlenül se legyünk soha se gyanúsítottak. Például, hogy minden áldott nap időben (!) beértünk a suliba reggelente és nem csaptunk egész héten semmiféle kiemelkedőbb balhét, pedig általában minden másnapra jut egy látogatás az igazgatóiba. Még a diri meg is jegyezte egyszer, hogy feltűnően jók vagyunk és érzi, hogy valamiben sántikálunk, úgyhogy rajtunk tartja a szemeit. Nos valóban sántikáltunk valamiben, de ahhoz ennek a vén ribancnak semmi köze.

Már a hét második napján beszereztünk egy táskát és a kamera, amit rendeltünk és, amit persze Johnny fizetett ki, szerda délután érkezett meg Joe lakására. Pontban akkor, amikor a gyerek éppen hazaért, állítólag a futár ott nyomkodta a csengőjüket. Szóval így csütörtökre szerveztük kamerázást, Lou és Queen legnagyobb bánatára. Meg az enyémre, mert Lily eredetileg nem lehetett volna ott velünk, de ő mégis eljött, mert nem akart semmiből sem kimaradni. Azaz megszökött otthonról, hogy ott lehessen velem, így értelemszerűen bünti várt rá a nagyapjától. Lenny faterjának a kocsijával mentünk (vagyis egy jó kis Toyota kombival) és, amíg a két lány azzal a jól összeszerelt, okos kis kamerás táskával bementek a Helsinki Sugárúton lévő bankocskánkba, addig mi ott voltunk a parkolóban és a Joe gépére beérkező felvételt vizslattuk. Hogy részletezzem; a két lány az egyenruha szerkókban csattogott be, mondván, hogy "iskolából jövet jöttek ide közös számlát nyitni" (erre az alkalomra Queen kölcsön kapta Loutól a másik egyenruháját). A kérésünkre egy fiatalabb csávóhoz mentek oda, aki a kamerafelvételen is jól láthatóan totálisan el volt ájulva a csajoktól, akik persze tették az agyukat és eléggé rámenősek voltak (még, ha ez Dom'-nak nem különösképpen tetszett). Amíg egy közös bankszámlát csináltattak, addig Lou elindult a mosdó felé a táskával és mi pedig Facebook Messenger-en írogattunk neki, hogy merre fordítsa azt a szart és mit vegyen fel vele. Aztán mivel az embertömeg miatt alig láttunk valamit és Lou nem tarthatja égnek a cuccost, hogy a plafonra is rálássunk, ezért hagytuk az egészet a picsába és Doméval ketten bementünk utánuk, hogy a saját szemünkkel is terepszemlét csináljunk. Ezután pedig már a lányokkal jöttünk ki, akiknek így viszont lett egy felesleges bankszámlájuk, nekünk meg maradt egy felesleges kameránk, ami így visszagondolva nem is kellett volna. De legalább Apuci jól járt az egészben, mert neki lett egy saját verdája.

A pénteki napot pedig arra szántuk, hogy suli után Joe-nál összeülve (mi, srácok) egyeztessük a terveinket. Dom' minden rajztudását bevetette és lerajzolta egy lapra minimálisan a bank alaprajzát, nagyjából felvázolva nekünk, hogy hol vannak a széfekhez vezető folyosók, a kamerák, stb. Az egészben Jonathannak volt a legkevesebb haszna, igazából őt be se vontuk normálisan, csak a pénzét szedtük el, amiből megtudtunk venni mindent. Például még egy saját kis kocsit is szereztünk Yale nevére, aminek a rendszámát majd le kell szednünk a nagy estén. Már mindenkinek ki volt osztva a feladata, hogy ki milyen szerepet fog betölteni a rablás során. Pölö engem ért a nagy megtiszteltetés, hogy kifeszítsem a széfet.

Joe végső elkeseredésében pedig egy olyan programot próbált illegális oldalakról, illegális kódokkal összecsapni, amivel esetleg rátudna csatlakozni a banki hálózatokra, hogy megsemmisítse névtelenül a szombat éjjeli betörésről készülő kamerafelvételeket. Persze ez utólag nem sikerült neki, mivel nincs hozzá (még) elengedő felszerelése. A nagy körömrágós, feszült, kiabálós, sírós (kicsit ingerlékeny voltam) betörésterv átnyálazásakor pedig Carlie toppant be még hozzánk váratlanul, átadva nekünk az apja boltjából szerzett símaszkokat és gumikesztyűket, valamint szerzett valahonnan olyan zacskót, amit a cipőinkre kell felhúznunk és akkor nem hagyunk majd kivehető talplenyomatot.

Hiába gondoltunk mindenre, de szó szerint még a legeslegapróbb részletekre, amiket gyakran csak random felhívva a másikat újra átbeszéltünk (én és Dom' elég sokszor megtettük ezt a héten, mert utánam ő volt a legidegesebb a brancsban), mégis bizonytalanok voltunk... és kibaszottul féltünk. Féltünk attól, hogy lebukunk, hogy elkapnak vagy csak az egyikünket kapják el és akkor annak annyi. A Legiben is alig töltöttünk el egy óránál többet, mindennap siettünk haza és inkább otthon voltunk, ahol próbáltunk lelkiekben felkészülni erre az egészre. Nekem például Lily baromi sokat segített. Tényleg, rohadt sokat! Tolerálta a dühkitöréseimet (pedig nem szokta), elszökött a nagyapja tudta nélkül otthonról csak azért, hogy velem lehessen, órákon át hallgatta a szenvedésemet a telefonba (mert közösségiken nem írtunk az ügyről a rendőrös paranoiánk miatt) és száztízig mellettem állt mindenben. Nem kiabált velem egész héten, nem beszélt csúnyán, inkább csendben maradt és elfordulva elszámolt magában x-ig, csakhogy ne mondjon nekem olyat visszaszájalásból, amivel végleg kijövök a sodromból. Szóval gondoltam rá is és már elterveztem, hogyha összejön ez az egész képlékeny és kockázatos hercehurca, én elviszem őt a téli szünetben nyaralni valahová, ahol csak ketten vagyunk. Az állataimat pedig rábíznám arra az időre valakire, csak hadd lehessek kettesben a szerelmemmel, távol innen egy kis ideig és hadd mutassam ki neki örök hálámat az elmúlt időszakért. Szóval, én emellett a sok ideg mellett szerintem újra szerelmes lettem a nőmbe és csak neki köszönhetően vagyok még itt, mert egyedül ő tartotta bennem igazán a lelket.

       – Öcsém, úgy csinálunk, mintha körözött bűnözők lennénk és bujkálnánk a világ elől – szitkozódtam a nagy nap estéjén, amikor is egy a városon kívülre eső elhagyatott romház melléképületében bujdosva vettük fel az álca ruhánkat. Mindenki tetőtől talpig feketében volt. Hosszú ujjú, garbós felsővel, gumikesztyűkkel és fekete lenge nadrággal, valamint csizmákban, amire rávettük azokat a kórházi zacskókat.

– Hamarosan úgy is azok leszünk, úgyhogy nem mindegy?! – Förmedt rám Dome, a telefonja vakujával világítgatva.

– Fogd már be, mert idegesítesz! – Fordultam el tőle, miközben lehajolva megigazítottam a kék zacseszt a bakimon.

– Ti ketten, fejezzétek már be! – Ripakodott ránk Apuci szokásosan, bár most azért benne is túltengett a feszkó. – Dome, te pedig ne vonzd be a negatív energiákat ezekkel az idegölő pesszimista megjegyzéseiddel!

– Bocsi Apuci, de itt a lehető legrosszabbra is kell gondolnunk! – Vetette oda Dom'.

– Mi lehet a legrosszabb? – Tűnődött el Lenny, akinek nem kellett olyan nylon fos a lábára, mivel ő egész végig a kormány mögött fog ránk várni.

– Az, hogy lebukunk – nyögte be Joe, látszólag lazán, de a leszűkült szótára és a halk hangneme egyértelműen érzékelteti, hogy ő is sík ideg, ezért ilyen hallgatag.

– Ha elkapnak a zsandárok – értett vele egyet Len.

– Nem. A legrosszabb az lenne, ha valakit főbe lőnének, amikor éppen próbálunk elfutni a zsernyákok elől – kontrázott Dome rögtön, a lehető legrosszabb szitut felvázolva.

– Remélem te leszel az – vigyorodtam el rosszindulatúan.

– Kétlem, mivel majd direkt úgy fogok szaladni, hogy a te tested kitakarjon – vágott vissza egy gúnyos félmosollyal, amire én csak kinyújtottam a nyelvem és megforgattam a szemeimet. Ki ez te. Átkarolva magamat elkezdtem dörzsölgetni a felkarjaimat, ugyanis baszott hideg volt és semmi kabát nem volt nálunk, csak a váltóruháink, amiket mind bele baszkodtunk a táskáinkba és bekúrtuk a csomagtartóba az összeset.

– Megvagyunk? – Nézett körbe Yale és kapott mindenkitől egy bizonytalan, de egyöntetű biccentést, hogy összekaptuk magunkat. Már csak a bátorságunkat kéne összekaparni, ugyanis az enyém például jól elbújt. A kis huncut. Nem mintha nyúlszívű lennék vagy ilyesmi, de azért mégis más összeverekedni valakivel, mint kirabolni egy bankot.

– Mennyi az idő? – Kérdezte Dome, az utolsó simításokat végezve magán ő is.

– Tíz perc és éjfél – néztem meg a karórámat, amire nagylelkűen rávilágított a vakujával.

– Jó – sóhajtott egyet feszülten, így a lehellete tisztábban látszott a mínuszokban. Mintha füst lenne. – Akkor ellenőrzés – csapta össze a két tenyerét és elindult a kocsi felé, mi pedig utána. – Fegyverek megvannak? – Jött az első és a legfontosabb kérdés.

– Mind itt van, betöltve, kettő pedig a hangtompítókkal felszerelve – hadartam el, miután a hátsó ülésen lévő sporttáskát átkutattam.

– A feszítővasak?

– Meg van mind – néztem át  újra, mivel egy táskába pakoltunk minden ilyet.

– Elemlámpák?

– Oké – mutattam fel hátra egyet biztosítékként.

– Üres tatyók a pénznek?

– Pattent – fogtam a kezembe a két üres táskát is, amibe felpakoljuk a szajrét.

– Zsír. Símaszkok? – Nézett körbe a haverom mindenkin. Yale, Lenny és Joe felmutatták, ugyanis a kezükben tartották, én pedig kikaptam a nadrágom széléből, ahová begyűrtem és szintén felmutattam. – Mi a fasz kell még? – Túrt fél kézzel idegesen a hajába.

– Tuti minden megvan – tette a vállára a kezét Yale. – Inkább menjünk és essünk túl rajta végre... – nézett félre idegesen.

A kocsinak szembe dőlve, megtámasztottam a két kezem rajta és egyet sóhajtva végigvezettem a tekintetemet a körülöttünk elterülő sötét, enyhén havas, fás és gazos területen. Körülbelül tíz kilométerre voltunk a várostól és még anno úgy leltünk rá erre az évek óta üresen hagyott romos telekre, hogy innen nem messze rabolták ki Domét.

Idefelé jövet még rajtahagytuk az autón a rendszámtáblát, azonban kiérve már leszereltük és bebasztuk a csomagtartóba az alap ruháink mellé.

– Akkor menjünk, fiúk – mondta végül Dom', így felé kaptam a fejem.

– Mehetünk? – Kérdeztem rá.

– Jha – bólintott olyan depresszív arccal, amire ránézve az jutna az ember eszébe, hogy megölte a szüleit és ennek a terhét cipeli a vállán évek óta. Elég darkosan festett, bár szerintem én se lehetek jobb. A szemöldökeimet már egy hete összevontan tartom, így amikor véletlenül kisimul az arcom, rendesen fáj, ahogyan nem húzom össze őket.

Bepattantunk mind a kicsi bolond kombiba, Lenny a volán mögé, Yale az anyósra, Dome, Joe és én pedig édes hármasba hátra, így mi tudtunk még azzal vacakolni, hogy vagy háromszor átnéztünk és elismételtünk még mindent, pontosabban a tervet az utolsó variációkig.

– Inkább hallgassunk zenét, hogy feltöltődjünk kicsit – nyomta be Lenny a rádiót, ami automatikusan átváltott CD-re és pár pillanaton belül felcsendült egy számomra idegen szám.

– Angel of darkness... angel of darkness... the World is in your hand, but I will fight until the end! Angel of darkness... angel of darkness... don't follow your command, but I will fight and I will stand! – Énekelte a spiné és rögtön valami hülye techno-diszkó-pop-mix "tuc-tuc-tuc" zene kezdett szólni a refrén után.

– Úristen – nézett Lenny elsőként nagyokat pislogva Yale-re, aztán az útra.

– Ez mi a halál? – Fintorogtam előrébb csusszanva és az egyik kezemmel a vezetői ülésen, a másikkal meg az anyóson támaszkodtam (én ültem középen).

– Bocs, ez szerintem a húgom lemeze – nyomta át a számot Apuci a következőre, ami a The Pussycat Dolls Hush Hush volt. Ezután nyomott még egy next-et, ami meg talán Britney Spears Radar-ja volt. – Igen, ez az övé – nyomta is meg azonnal a CD kiadó gombját azon a szaron.

– Húgodnak nincs ízlése – nyugtáztam hátradőlve.

– Baszd, egy tizenöt éves lány mit hallgasson? – Nézett hátra rám egy pillanatra, majd bekúrta a lemezt a kesztyűtartóba és kivette a saját CD tartóját.

– Eminemet – vágta rá Dome, aki a balomon ült.

– Jha, vagy Snoop Dogg-ot – kontráztam.

– Linkin Parkot – folytatta Joseph is a sort, bár ő csak kifelé lessekedve figyelte az elsuhanó semmit konkrétan, mert olyan sötét volt, hogy semmit se láthatott.

– Hogyne – rakott be Apuci egy másik CD-t. – Nesze, Eminem – vetette oda Doménak mellékesen és már fel is csendült az I'm Not Afraid, ami pont jól jött. Egy kis lelkitámasz a fehér niggától.

– I'm not afraid! I'm not afraid... to take a stand! Take a stand! Everybody! Everybody! Come take my hand... come take my hand! We'll walk this road together, through the storm. Whaterver weather, cold or warm... just lettin' you know that, you're not alone! Holla if you feel like you've been down the same road, same road! – Énekeltük hárman is (Dom', Lenny meg én) fennhangon a refrént, amikor a szám már az utolsó percében járt.

– Na, ez egy jó zene – bólintott elismerően Dome, kifújva magát a szám végén.

– De ez még jobb! – Örültem meg a fejemnek kicsit, amikor a második track-en a California Love kezdett el szólni, 2pac és Dr. Dre közös előadásában.

– Bárcsak nyár lenne! – Sóhajtozott Lenny, a zene hangulata miatt nosztalgiázva.

– És bár ne lennénk idegzsábák egy bankrablás miatt! – Tette hozzá Yale.

– Kéne egy kurva nagy joint – ötletelt Dom' hirtelen.

– Mi a francnak, te hot-dugó? – Fintorogtam rá.

– Hát, hogy lenyugodjak – nézett rám értetlenül, miközben úgy ült ott a sarokban, mint egy jó gyerek. Hátradőlve, összetett kezekkel, amik az ölében pihentek. – Így is felszívtam három csík spurit mielőtt elindultam, hogy egyszer se lankadjon a figyelmem.

– Hát te egy barom vagy – ráztam meg hitetlenül a fejem. – Megint nem fogsz aludni holnap utánig.

– Eddig se nagyon aludtam, úgyhogy nem mindegy? – Nézett le izomból.

– Remélem defektet kap az agyad egyszer – kúsztam inkább újra előre és a könyökeimmel megtámaszkodtam a két ülésen és az előttünk megvilágított utat figyeltem. Dome válaszul csak belerúgott a lábamba, de rohadtul nem voltam most bunyózós kedvemben, úgyhogy nem is adtam vissza. – Vajon hányan szúrják ki, hogy nincs rendszámunk? – Ötlött hirtelen a fejembe ez a zavarópont.

– Ne kezdj megint kombinálni! – Szólt rám Len, figyelmeztetően feltartva a mutatóujját.

– De most komolyan! Mi van, ha valaki betelefonál a sünöknek, hogy láttak egy fekete kombit rendszámtábla nélkül? – Kezdtem ráparázni erre is.

– Nem fognak – mondta Len, akinek már elege volt a sok paranoid kérdésemből.

– Miért tenne ilyet bárki is, amikor mindenki leszarja? – Kérdezte Yale, miközben a kezével az ablak alatti kis kartámaszon dobogtatta az ujjait a zene ütemére.

– Hát valami ijedős nagyi vagy papó simán megtenné – kombináltam tovább. – Vagy valami buzi vagy kurva, akárki! Még egy kisgyerek is!

– Jééézusom, Aide-heeen – szenvedett fel Len hisztis hangon hátravetett fejjel, két kézzel tartva a kormányt.

– Nesze, inkább gyújtsál rá! Csak ne szard össze vele az új kocsimat – tartott a képembe hirtelen Apuci egy doboz cigit, mire fintorogva hátrahőköltem.

– Van nekem is, nem kell – kotorásztam a táskák egyikében, aminek az egyik kis zsebébe bedobtam a cigis dobozomat. – De most komolyan, srácoook – halásztam ki kínlódva a bigimet.

– Drága egyetlen bradám, ki a here mászkálna éjfélkor az utcán, aki beköpne? Maximum részeges velünk egykorúak meg csövesek fognak látni – szólalt meg ez a nagy okos a baloldalamról.

– Bölcsen szóllottál – fordultam felé egy lesújtó arcmimikával.

– Te betelefonálnál a zsandároknak, hogy láttál éjszaka egy rendszámtalan autót, amire a színére is alig emlékszel? – Kérdezte flegmán továbbra is olyan jó srácos pozícióban ülve.

– Nem – kezdtem, de közbevágott.

– Akkor meg mit izgulsz? Van így is elég izgulni valónk.

– És az autósokkal mi van? – Hoztam fel lekezelően az újabb gondomat.

– Köztudottan alig van forgalom Saludecityben éjszaka, álljál most már le, de komolyan! – Fordította el tőlem a fejét egy olyan arccal, mintha valami sértő zajt hallana, ami én vagyok. Hát meg az anyádat.

– Baszódj meg, kis köcsög – morogtam oda neki halkan, barátságtalanul és inkább rágyújtottam, majd megböktem a jobbomon kussoló Joe-t, hogy tekerje le kicsit az ablakot, hogy kitudjam szórni a hamut.

       Körülbelül egy negyedórás kocsikázás után visszatértünk a fővárosba és ráparancsoltam Lennyre, hogy ne a főúton menjünk a Helsinki Sugárútra, hanem valami jó nagy kerülő mellékúton, ahol száztíz, hogy kevesebb az autós. Oké, a haverok tökre ki voltak már tőlem (is) borulva, de jobb elővigyázatosabbnak lenni, hiszen az ember nem minden nap készül bankot rabolni. Nekünk meg ez az első nagy ilyen tettünk és nyugodtabb a lelkem, ha a lehető legkörültekintőbben csináljuk. Még a zenét is kikapcsoltuk, hogy lassan elkezdhessünk újra koncentrálni a feladatunkra.

– Lassan ott vagyunk, vegyük fel a símaszkokat! – Lesekedett Dome, aztán előhalászta a sajátját és felhúzta a fejére. Én is megtettem és szépen sorban mindenki.

– Baszki, ez az anyag gecire szúr – húzkodtam meg egy kicsit a fejemen ezt a baszást, ugyanis csípte az arcomon a bőrt. Ráadásul feszült az egész, baromi kellemetlen érzés volt. Épphogy kiláttam belőle, meg kaptam benne levegőt.

– Viszket tőle a fejem – vakargatta Dom' a feje tetejét.

– Csak tutira tetves vagy – vigyorodtam el gecin.

– Még jó, hogy a héten voltam nálatok párszor, így te is az leszel – vágta vissza.

– Nem vagy vicces – vigyorogtam rajta szánakozóan, mire végül felkapta a fejét.

– Te sem.

– De én igen és olyan a fejed, mint egy óvszer – röhögtem képen, ahogyan szemügyre vettem a fekete símaszkkal.

– A tied meg olyan, mint egy fityma – nézett le megen, de ezen még inkább tovább röhögtem, ugyanis geci hülyén állt rajtunk ez a fos. De úgy köbö mindenkin, főleg Joe-n, mert ő még szemüveges is és azt csak kívülre tudta felvenni.

– Lehetne elkomorulni, ugyanis pár sarok és ott vagyunk – szólt oda nekünk Len, mikor már vagy öt egész perce megállás nélkül szakadtam és a kicsorduló könnyeimet törölgettem. Á, nem az óvszeres-fitymás poénon nevettem ennyit, a végére már az is kurva vicces volt, hogy Dome próbál leállítani és kiszedni belőlem, hogy most mi olyan geci poénos.

– Legalább oldódott egy kicsit a hangulata, hagyjad – legyintett Apuci úgy beszélve rólam, mintha ott se lennék.

– Jó-jó, lenyugszok most már – fújtam ki magam és annyira kimelegedtem, hogy szerintem már beizzadt a fejem ebben a retekben.

– Na, helyes – kanyarodott be lenni a Helsinkire, én pedig nyeltem egy nagyot és az előbbi jókedvem kibaszottul elillant. A szívem elkezdett kicsit gyorsabban verni a kelleténél és ahogyan a kocsiban is ránk telepedett a feszült csend, úgy már most felugrott kissé az adrenalinszintem is, amitől remegni kezdtem.

– Fúúú geci, izzad a tenyerem – sóhajtozott hirtelen Joe a combjait dörzsölgetve a kezeivel, köbö először megszólalva azután, hogy visszaindultunk Saludecitybe.

– Az enyém is – vágtuk rá kísértetiesen egyszerre, mindannyian.

– Tessék – dobta hirtelen Dom' az ölembe a gumikesztyűimet, amiket kapkodva elkaptam, mielőtt a két lábam közé leestek volna az ülések alá.

– Lenny valahol oldalt állj meg, ahol nincs kamera az utcán – utasítgatta Yale.

– Jó-jó tudom, már egy párszor megdumáztuk – morogta a sofőrünk.

Végül szépen leparkoltunk a Sugárúton, pár bolttal lejebb a banknál, egy franciai ruhákkal kereskedő turkáló előtt.

– Körülbelül most van fél egy. A legjobb lenne, ha fél órán belül végeznénk is – kapcsolta ki a biztonsági övét Yale, ahogyan szedelőzködni kezdtünk.

– Kétlem, hogy annyi idő elég lenne – néztem rá furán, hogy ez hol él. – Nem vagyunk profik, ember! – Figyelmeztettem, miközben felvettem a kesztyűket.

– Azért kapkodjátok magatokat, ha lehet! – Mordult rám, amire persze rögtön felkaptam a vizet.

– Mi kapkodjuk?! Hallod geci, akkor fogd ezt a szart és menjél be te helyettem! – Basztam bele az arcába előre nyúlva a nagy táskát, amiben a fegyverek és a feszítővasak, plusz egyéb hasznos kis dolgok voltak.

– Inkább vedd lejjebb a hangerődet, mielőtt kiműtöm a hangszálaidat! – Marta ki a kezemből Dom' a táskát és letéve azt a földre, elkezdett kutakodni benne.

– Nagyon hideg van – váltottam témát és elkezdtem dörzsölgetni a karjaimat, aztán a combjaimat is. Látszódott a leheletem, ráadásul gecire izgultam.

– Hű, micsoda észrevétel! – Szívta tovább a véremet ez a kis köcsög.

Nem szájaltam vissza neki kivételesen, hanem a kezembe fogtam az egyik feszítővasat, amit éppen átnyújtott nekem, plusz a pisztolyt is, amit zsebre vágtam, majd az elemlámpát is. Körbenéztem az utcában, de hála Istennek egy lélek se volt, még autó se. Vagy hatvanhat Miatyánkot elmormoltam magamban, hogy ne is méltóztasson erre jönni senki sem.

A vállamra kaptam még a két üres válltáskát is, amibe majd a dellákat fogjuk pakolni, aztán rászóltunk Lennyre, hogy legyen készenlétben, majd összenéztünk mindannyian és egy nagy sóhaj kídéretében megcéloztuk az épületet.

– Óvatosan feszítsd ki az ajtót! – Nézett hátra rám Dom', miközben előttem menetelt.

– Nem mindegy, ha már egyszer betörünk? – Kérdeztem értetlenül.

– De azért ne csapj túl nagy zajt...

– Igyekszem – forgattam meg a szemeimet.

Szépen odaballagtunk a főbejárathoz, mivel ennek a fosnak nem volt hátsóbejaráta. Joe lesétált az utca sarkáig, Yale pedig megállt közvetlenül mellettünk és minket figyelt.

Először letettem a tatyókat a földre, aztán megragadtam a pajszert és neki támasztottam a kétszárnyú ajtó zárjának, ám épphogy csak hozzáértem, az ajtó kinyílt. Rendesen kinyílt, mintha csak a kilincset nyomtam volna le, hogy én most be akarok menni.

– Mi a fasz?! – Sziszegtem élesen beszívva a levegőt és hátráltam egy lépést.

– Mi az? – Lépett közelebb Yale, szinte rögtön.

– Hát kinyílt ez a fos! – Suttogtam ingerülten.

– Baszki, vannak még bent? – Fogta meg két kézzel a fejét.

– Honnan tudjam?! – Tártam szét indulatosan a kezeimet, továbbra is halkan diskurálva.

– Fogd a pisztolyt! – Lökött hirtelen hasba a könyökével Dome és kibiztosítva a pisztolyát feltartotta készenlétbe, majd a zseblámpájával meg az egyik tatyót átvéve tőlem, előre lépett. A lábával belökte a befele nyíló üvegajtót, ami eléggé nyikorogni kezdett, majd bizonytalanul és kissé összehúzva magát belépett a hallba.

– Azonnal szóljatok, ha van valami! – Tettem a táskába a pajszert és Yale-re néztem, feltartva a mutatóujjamat.

– Tudjuk, csak menj már! – Sürgetett, így én is elővéve a zsebemből a kis kézimet meg a lámpámat, Dom' után mentem.

A hátam mögött szépen behajtottam a bejárati ajtót (természetesen nem illedelmességből) és felkapcsolva a zseblámpámat, körbenéztem.

– Ó! – Állt meg hirtelen Dom' és felém fordult. – Idebent ne merj a nevemen szólítani! Világos?

– Na nem mondod Polly, pedig azt akartam – flegmáztam hitetlenül. – Ne higgyél már ekkora seggfejnek, mikor én vagyok a legkörültekintőbb!

– Jó-jó Molly, persze! – Legyintgetett. – Inkább tényleg igyekezzünk – biccentett a fejével menetirányba.

Átvágtunk a várón a műanyag székek között, megcélozva az ügyintéző pultok mögötti személyzeti ajtót és egyszer sem néztünk fel a kamerákba. Rohadtul furcsa volt és nagyon parás, ahogyan ott szedtük a lábainkat a sötétben, miközben tudatosan egy rablásra készültünk. De, hogy őszinte legyek... akkor és ott abban a pillanatban nem tudtam ilyesmiken gondolkozni. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb túl legyünk rajta és nehogy elkapjanak bennünket. Emiatt pedig a legkisebb neszre is felkaptam a fejem, már-már majdhogynem alakokat halucináltam be a szemem sarkába, akiket biztonsági őröknek hittem. Viszont akkor még fel sem tűnt egyikünknek se, hogy már túlságosan is könnyen mentek a dolgok...

– Ez az? – Kérdezgette Dome hebegve az adrenalintól, amikor az első három sorszámú ingatlankötős asztalok mögötti folyosó végén egy fehér ajtó elé érkeztünk.

– Igen – lihegtem én is a túl fűtött feszültségtől és állandóan magam mögé néztem. – Ez kódos ajtó, fel kell feszíteni – emlékeztettem és gyorsan az ajtó melletti kis falraszerelt kódleolvasó gépre mutattam az elemlámpám fényével.

– Akkor gyerünk, te vagy az alkalmasabb erre a feladatra! – Állt félre, hogy odaengedjen a pajszeremmel, de épphogy elindultam volna feltette a kezét. – Várj!

– Mi van? – Néztem rá és az ajtóra felváltva, de meg se kellett válaszolnia a kérdésemet, ugyanis kiszúrtam. Hát azt hittem helyben elájulok, geci. Dom' először rám nézett, majd odanyúlt óvatoskodva a résnyire behajtott (!) ajtóhoz és belökte. Ezután újra rám nézett a símaszkja alól. Hiába takarta el az egész arcát, még így is láttam a tányérnagyságúra nyílt szemein, hogy mindjárt összevizeli magát. De ezzel nem volt egyedül...

– Haver, ez nekem kurvára nem tetszik! – Ráztam meg a fejem és elkezdtem hátrálni. – Ennek nem így kéne lennie! – Mutattam az ajtóra.

– Haver, nyugi! – Fordult felém feltartva a két kezét, mintha éppen egy felbőszült bikát próbálna lenyugtatni.

– Nem, nincs nyugi! – Hátráltam még pár lépést, aztán megálltam, így ő is megállt pár lépésnyire tőlem. – Miért van minden nyitva?! Miért megy ez az egész ilyen simán?! Most bemegyünk és a széfek is nyitva lesznek, a pénzkötegek pedig maguktól beugrálnak a táskáinkba vagy mi a tököm?! Te is tudod, hogy itt valami nem stimmel! – Célozgattam az utolsó mondatommal arra, hogy talán jobb lenne most és azonnal elhúzni innen a csíkot.

– Olyan, mintha várnának minket odabent – nézett át a válla fölött a széfekhez vezető folyosóra.

– Igen, épp ezért szerintem húzzunk innen a büdös picsába! – Mondtam is ki a véleményemet, ugyanis hirtelen fordult bennem a kocka és már jobb szerettem volna inkább otthon lenni és elfelejteni ezt az egészet. Ez volt az eddigi legnagyobb hülyeség, amibe valaha is belefogtunk.

– Most már nem mehetünk el! – Kapta fel a fejét rögtön, erre a kijelentésemre. – Végig kell csinálnunk, ha már itt vagyunk!

– Te már megint sötét vagy, mint a négernek a fasza?! – Oltottam le. – Ember nyitva van az összes ajtó! Ennél nagyobb jelet nem is kaphatnánk, hogy húzzunk innen a vérbe, mielőtt betennénk oda a lábainkat és szitává lőnék a fejünket! Vagy épp a jobbik esetben bilincsben rángatnak ki!

– Ajjj hagyjuk ezt! Ha valóban így lenne, akkor már régen az őrsön ülnénk és nem várnák meg, amíg telepakoljuk magunkat – nézett le a kis gecije, én pedig azt hittem, hogy mindjárt szájba csapom.

– Talán adni akarnak egy esélyt, hogy meggondoljuk magunkat – próbálkoztam, de persze tudtam, hogy Dome már hajthatatlan és, hogy tényleg végig kell csinálni, ha már idejöttünk.

Lassan, halkan és lopakodva beléptünk az ajtón egy szűkebb kis folyosóra, aminek a végét csak tompán láttuk a zseblámpák fényeiben. Óvatos léptekkel haladtunk, mintha attól félnénk, hogy kajak vannak még itt dolgozók vagy akárkik. A markom megfeszült a Beretta nyelén és azonnal kész voltam reflexből lőni, ha meglátok valakit.

– A kurva életbe, geci! – Hangzott fel suttogva Dom', s ezzel egy időben meg is torpant és kirakta elém a kezét. Erre a kijelentésre a szívem a torkomba ugrott és mielőtt bármit is mondhattam volna, odavilágítottam ahova ő is. A padlóra. – Mi a here?! – Nézett rám elhűlve.

– Ez... – csak ennyit bírtam kinyögni, ugyanis köpni-nyelni nem tudtam az elénk táruló látványtól. Két éjszakai biztonsági őr lepuffantott holtteste hevert előttünk a járólap közepén, egymásra dobálva. Amennyire láttam, mind a kettőt több találat is érte, de valószínűleg a főbe lövés végzett velük... az egyiknek a homlokán volt egy lőtt seb, a másiknak pedig a halántéka volt kiszakadva és persze dőlt belőlük a vér. A gyomrom liftezett egy erőteljeset és enyhén a falnak dőlve meg kellett támaszkodnom.

– Kapd össze magad! – Taszított rajtam egyet ez a hidegvérű idióta.

– Éppen azt csinálom! – Mordultam rá ellenségesen, mert legszívesebben fognám magam és itt hagynám őt a gecibe. MI A BÜDÖS FRANC TÖRTÉNIK ITT?! – Még mindig tovább akarsz menni?! – Kérdeztem már-már nagyon vészesen pattanásig feszült idegrendszerrel.

– Igen – nézett rám egy pillanatra, majd kikerülve a két helyben hagyott hullát, ment is tovább a célirányba.

– Ember, szerinted ez normális?! Szerintem tuti járt már itt valaki és jobb lenne minél előbb elhúzni innen, mielőtt kijönnek a zsaruk! – Magyaráztam, de azért követtem őt továbbra is.

Dome nem felelt, hanem az előbbi óvatoskodásból átcsapott most már sietősre és odakocogtunk a következő kódos ajtóhoz, ami rohadtul tárva-nyitva sarokig ki volt csapva és szembetaláltuk magunkat a páncélteremmel.

– Mi a geci?! – Hőköltem hátra, amikor újabb két biztonsági őrt láttam holtan heverni, a saját vérükben.

– Azt nézd! – Mutatott fel egy irányba, elszakítva a tekintetét az említettekről.

– Hát ezt én nem... – be se tudtam fejezni a mondatot, ugyanis csak a szemeimet lesütve hátra vetettem a fejemet a plafon felé.

– Ezt nem hiszem el! – Ordította el magát a haverom most már végleg kiborulva, amikor szembetaláltuk magunkat az üresen tátongott, kifosztott széfekkel. – Ilyen nincs, én ezt nem akarom elhinni baszod! – Nézte végig az összeset. – Ez üres! Ez is, ez is és még ez is! Az összes üres! – Fordult felém majdhogynem habzó szájjal, amikor az utolsót is megnézte. Számítottam valami ilyesmire, főleg miután majdnem hasra estünk a bizti őrökben.

– Húzzunk most már innen! – Indultam is meg kifelé. Sőt, rohantam inkább! Természetesen Dome is átugorva az egyik hullát (!) szedte a lábait utánam és körülbelül egy perc alatt kirontottunk az épületből. A hideg mínuszok úgy csaptak arcon, hogy még símaszkon keresztül is késként hatolt a bőrömbe.

– Na? Ilyen gyorsan meg van minden? – Lökte el magát Yale azonnal a faltól és meglepődötten közelebb lépett hozzánk.

– Nem – ráztam meg a fejem egy erőltetett vicsorral és még a hangom is megremegett. – Kurvára nincs meg SEMMI! – Ordítottam el magam jó hangosan úgy, hogy még az utca is visszhangzott.

– Mi van? – Kapkodta a fejét értetlenül és a táskáinkat figyelte, amik persze pillekönnyűen és baszott üresen pihentek a vállainkon.

– Mondd geci, szerinted ilyen létezik?! – Mutattam a bejárati ajtóra indulatosan. Kezdtem én is kijönni a sodromból... elég durván. – Már az fura volt, hogy nyitva volt az összes gecis ajtó! Nem még azok a hullák! – Csapkodtam idegesen és szinte rutinszerűen téptem volna le a fejemről a maszkot, csakhogy eszembe jutottak az utcai kamerák.

– Milyen hullák?! – Idegesedett be Yale is. – Mondjátok már el, hogy mi történt!?

– Srácok, ne nagyon ordibáljatok már! – Kocogott oda hozzánk Joe, fázósan átkarolva saját magát. – Megszereztük a pénzt? – Faggatott ez is és már nyitottam volna a számat, csakhogy Dome beelőzött.

– HOGY TÖRTÉNHET ILYEN?! ÉN EZT HISZEM EL! – Baszta neki izomból az üres tatyót a bank falának, ami rohadt nagyot csattant és még idegesen bele is rúgott vagy kettőt az épületbe. – HOGY?! HOGY?! HOGY A PICSÁBA?! ILYEN VÉLETLEN NINCS A VILÁGON! – Fordult körbe teljesen kikelve magából.

– DE MI TÖRTÉNT?! – Kiáltotta el magát már Yale is.

– AZ BASZD MEG, HOGY VALAKI ITT JÁRT ELŐTTÜNK! – Ordítottam le a fejét. – ÉRTED?! PONT MA, PONT A MAI SZENT KURVA NAPON, AMIKOR MI AKARTUK EZT!

– EGYSZER CSINÁLUNK ILYET ÉS AKKOR IS MI VAN?! NEM JÖN ÖSSZE! PEDIG KURVÁRA KÉNE A PÉNZ, KÜLÖNBEN KI LESZÜNK HERÉLVE! – Guggolt le a spanom és két kézzel vadul dörzsölgetni kezdte a fejét.

– Valaki kirabolta előttünk a bankot? – Fogta fel Yale a történteket, lejjebb véve jó pár oktávval a hangját.

– Igen, baszd meg! – Fújtattam és rendesen éreztem, hogy izzadok már, mint egy ló.

– Pont ezt a bankot?! Édes Jóistenem – fordult el ő is elsétálva pár lépést, az arcát pedig a két kezébe temette.

– Ilyen nincsen – nézett fel rám Dome.

– Felesleges volt ez az egész szar! – Vágtam izomból a földhöz az elemlámpámat, ami jó pár molekulára tört el.

– Ne már, ezeket nem hagyhatjuk itt! – Guggolt le Joe a földre és elkezdte összeszedegetni a darabjait, amiket a nálam lévő táskába dobált bele.

– Az összes pénzt elvitték?! – Perdült meg hirtelen a tengelye körül Yale, visszalépkedve körénk.

– Mindet, geci! Mindet! – Pattant fel a haverom.

– Nekem ez túl sok – sóhajtottam, most én guggolva le, miután Joseph végzett a szemetem felszedésével. Remegtek a lábaim, a karjaim és a szívem is hevesen dobogott. A bőröm ki volt melegedve a ruhám alatt és szerintem a hajam is már izzadtan tapadt a homlokomra a vastag símaszknak köszönhetően. Eddig az adrenalin elnyomta minden érzelmemet és gondolkodásomat, de most, hogy ismét idekint vagyunk és van időnk ezt végiggondolni, egyből úgy éreztem, hogy mindjárt begolyózok.

– Srácok! – Szólalt meg Joe, mire mind ránéztünk. Az arca egy ijedt és sírós grimaszba torzult, ami tizedmásodpercek alatt a szívinfarktust hozta rám. – Halljátok ezt?!

Mindd hallgatózni kezdtünk és tisztán hallani lehetett a távolból érkező szirénák hangját.

– A gecis kurva életbe! – Ugrottam fel a guggoló pózból és fogva minden táskát (Dom'-ét is meg a sajátomat) elkezdtem spurizni a kocsi felé, ami kicsit lejjebb parkolt a jelenlegi helyzetünktől.

– Na már csak ez hiányzott, geci! – Sprintelt el mellettem Dome és az autóhoz érve szinte majdnem kitépte a helyéről az ajtót és szó szerint beugrott a kocsiba. Utána érkeztem oda én és bedobtam a táskákat a spanomra.

– GYERE MÁR, BASZÓDJ MEG! – Ordítottam rá csóró Josephre, aki rohadtul nem tud remekelni a futásban és semmiféle sportban sem, így kicsit le volt maradva tőlünk. Én Yale-lel együtt pattantam be és miközben Joe-ért kinyúlva szinte berántottam a saját ölembe, gyorsan be is basztam az ajtót. Ahogyan ez megtörtént, Lenny rögtön rá is taposott a gázra, ugyanis a háttérben Dome meg Yale folyamatosan kiabáltak vele, hogy azonnal induljon, ugyanis jönnek a zsernyákok. Szó szerint kerék csikorgatva farolt ki a járgánnyal és rögtön egyre több és több gázt adva a verdának, száguldozva hagytuk el a terepet. Joe időközben visszaült az eredeti helyére, nagyokat lihegve, aztán mindannyian végre levettük a maszkokat meg a kesztyűket is.

– Azt a büdös kurva eget! – Túrtam két kézzel az összeragadt hajamba és a számon át nagyokat ziháltam.

– Majdnem baszod, majdnem! – Fordulgatott hátra Dome, hogy jönnek-e utánunk a rendőrök. Természetesen láttuk őket bekanyarodni, de csak egy rohadt másodpercre, ugyanis mi pont akkor kanyarodtunk le, elkerülve a szemük elől.

– Remélem nem hagytunk ott semmit se! – Riadtam meg egyből ennek ténynek a gondolatára.

– Majd én ellenőrzöm! – Vette magához Joe a tatyókat és átnézte őket.

– Most mit csináljak, merre menjek?! – Kérdezte Lenny eléggé megijedve és egyfolytában a visszapillantót hesszelgetve.

– Hagyjuk el a várost! – Vágtam rá elsőként.

– Mi van?!

– Hagyjuk el a várost! – Ismételtem meg.

– Jó ötlet! Mert lehet, hogy kiszúrtak és utánunk jönnek! – Értett egyet velem Joe. – Egyébként nem maradt ott semmi – szólt oda nekem mellésekesen, úgyhogy ezen meg is könnyebbültem egy kicsit. Egy NAGYON kicsit.

– És hova menjek?! – Kérdezősködött tovább Len, miközben felkanyarodtunk a főútra.

– Az autópályára! Aztán majd bizonyos egy idő után visszafordulunk – tanácsolta Yale is.

– Hát jó, gyerekek! Legalább a pénz meg van? – Érdeklődött ránk nézve a visszapillantóból.

– Hallod! – Csusszantam előre. – Most inkáb csak vezess, jó?! És felejtsd el a KRESZ-t! – Utasítgattam. Ráér neki akkor elmondani, ha már egy kicsikét lenyugodtunk mindannyian és nem fenyeget minket zsaru veszély.

       Miután megbizonyosodtunk arról, hogy a sünök nem követtek és valószínűleg nem is fognak követni, Lenny a legközelebbi kijáratnál lekanyarodott az autópályáról és egy kerülő mellékutat keresve kanyarodtunk vissza Saludecity felé. Már elég messze jártunk a városunktól és ez idő alatt szépen elecseteltük neki a történteket, amit fokozatosan mind felfogtunk a következményekkel együtt. Betörtünk egy bankba, amit ráadásul pontban előttünk fosztottak ki. Temérdeknyi kérdés fogalmazódott meg bennem. Kik voltak azok? Miért pont ma? Miért nem ők jöttek akkor, amikor mi? Mi történt volna, ha egyszerre érkezünk a helyszínre? Vagy mi lett volna, ha mi bemegyünk, az előttünk lévők pedig még ott vannak szintén? Ráadásul így most nem tudjuk kifizetni sehogy sem a tartozásainkat... és kurva sürgősen ki kell találnunk egy "B" tervet. A ránk nehezedő terhektől pedig mindannyian magunkba fordultunk az úton és egy árva szót sem tudtunk szólni. Még a rádió sem szólt egyáltalán, semmi. Szerintem a többiek is nagyjából ezeken agyalhattak, mint én.

– Bassza meg – sziszegett fel Len, amikor a kocsiban hirtelen egy halk, de éles pittyegő hang zavarta meg a mély, magába fordult hallgatásunkat. – Tankolnunk kell.

– Állj meg majd akkor a kövi benzinkútnál – motyogott Yale, miközben pont elsuhantunk egy tankoló mellett. – De előbb húzódjunk félre.

– Minek? – Horkantam fel.

– Mert a rendszámtáblát vissza kell tennünk – nézett rám, kissé hátrafordulva.

Mikor felfogtam, hogy jogosan beszél, bólintottam egyet válaszként, az ő tekintete pedig félresiklott és megakadt pár másodpercre Dom'-on. Én is ránéztem az említettre, aki csak hátradőlve az egyik kezében a telefonját szorította, a másik kezével meg felkönyökölve támasztotta az állát és meredt ki a fekete semmibe. Szóval először félreálltunk az útmentén és mivel szerencsére nem túl sokan kocsikáztak ezen a kis félreeső úton hajnalban, ezért mondhatni gond nélkül és hamar visszaszuperáltuk (pontosabban én meg Yale) a rendszámokat előre is, meg hátra is és már haladhattunk is tovább. Lenny természetesen egy benzinkutat jelző táblát hesszelgetett vezetés közben, Yale pedig az utat nézte vele együtt. Dom', amióta elindultunk, azóta ugyanabban a pózban ült és bámult ki az ablakon... szerintem ő már elvesztette a józan eszét, pedig kettőnk közül én vagyok az, aki hamarabb megbolondul. Joe a jobbomon pedig az ablaknak döntötte a fejét és laposakat pislogva rágcsálta véresre az alsó ajkát, úgyhogy meglöktem a könyökét. Kérdőn felém kapta a fejét, mire én némán a saját számra mutattam jelezve neki, hogy sebesre harapdálta már magát. Kérdőn odakapott az ajkához és, amikor elemelte az ujjait, akkor enyhén meglepődött, elkerekedett tekintettel kezdte gyorsan beletörölgetni a vérét a fekete hosszú ujjújába. Nem több, mint húsz perces kocsikázás után végre elértünk egy tankolót, úgyhogy szinte bedriftelve a közepére már Yale pattant is ki a kocsiból, hogy megtankolja a verdáját, addig Lenny besietett és elintézte a tankolási árat meg a limitet. Mi, hárman pedig bent maradtunk értelemszerűen és további kussban ülve néztünk ki a fejünkből, egészen addig, amíg Dom' hirtelen magához nem tért a lefagyott rendszeréből. A kocsi plafonja felé nyújtózkodva ásított egy kurva nagyot.

– Na jól van, geci – nyitotta ki az ajtót és félre dobálta a telefonját meg a símaszkját is, ami eddig az ölében volt.

– Most hova mész? – Szóltam utána, de válasz nélkül bebaszta az ajtót és hátrafelé menve megkerülte az autót. – Hülye kis fasz – szóltam le az orrom alatt, visszafordulva a helyemre. Eközben hátul kinyílt a csomagtartó és nagy motoszkálást meg zörgést hallottunk Joe-val.

– Mit keresel, Dome? – Faggatózott Yale, időközben igénybe véve végre azt a kúrva benzinadagoló gecit és ezzel egy időben láttam, hogy a kocsival szembe lévő kis boltocska ajtaja elhúzódik és Lenny siet ki kocogva, zsebre tett kezekkel.

– A táskámat – morgott a spanom, akinek a hangját elég elnyomottan lehetett hallani a hátunk mögül, aztán többféle cipzár hangját is kivettem, majd táskák dobálását, végül pedig lecsukódott a csomi ajtaja is.

Homlokráncolva figyeltem, ahogyan Dome visszaül mellém, kezében egy kis pakkal meg cigitekerésre alkalmas holmikkal.

– Te most kajakra narkózni akarsz? – Kérdeztem lesújtóan, hogy most tényleg itt és azonnal füves cigit akar tekerni...

– Jha – nézett rám úgy, mintha nem lenne elég egyértelmű és a kezében markolászva a dolgokat várta, hogy végre félreálljunk vagy elinduljunk és megtudja csinálni a cigit.

Inkább nem válaszoltam, csak lenézve őt megráztam a fejem és elfordultam a picsába. Nem mondom, hogy nem akartam én is beleszívni abba a cigibe... de valahogy mégsem kívántam teljesen. Olyan állapotban voltam ott megszomorodva abban az autóban, hogy ki se akartam szállni szerintem soha. Egyszerűen le voltam sújtva és sokkolódva, a kezem még mindig meg-megremegtek, ha a történtekre visszagondoltam akár egy másodpercre is. Nem volt kérdés, hogy most még nagyobb szarba kerültünk, mint amibe voltunk. A tartozásainknak körülbelül a fele lehet meg, ha a Dom' faterjától az összes elsikkasztott pénzt félre tennénk és még hozzáadnánk mindannyian azt, amink van. Még Jonathan pénzével együtt se lenne meg a teljes, kívánt összeg... hogy mi a jó büdös kurva életért nem bassza meg a redvás Isten ezt az egész telebaszott szarságot már?! Miért nem Loganék szopják így a véreres bránert, miért pont mi?! Hát komolyan mondom, hogy most hazamegyek és szerintem egészen nyugodtan áshatom is meg a síromat a hátsókertben és főbe is lőhetem magam a picsába! Időközben Lenny is bekászálódott a helyére Yale-lel együtt, miután feltankolták a kocsit. Az ajtócsapódások után Lenny először sóhajtva körbenézett mindenki, majd megakadt a szeme egy percre az anyóson ülő Apucin, akivel összenézve megkommunikálták némán, hogy ideje lesz végre hazamenni. Elhagyva a tankolót, újabb siralmas út állt előttünk. Még legalább félórányi kocsikázásra voltunk Saludecitytől és mélyen belül szerintem mindannyian azon imádkoztunk, hogy visszaérve ne várjanak ránk a zsaruk. Hogy honnan tudnák a rendőrök, hogy minket kell elkapni, arról fogalmam sincsen... de én már nagyon rá vagyok parázva mindenre. Jobban, mint eddig. Óvatosan oldalra sandítottam Dom'-ra, aki az üvegnek döntve a fejét, enyhén összevont szemöldökökkel és összeszorított ajkakkal meredt ki a kocsiból. A kezei között pedig ott forgatta a cuccost, amit fel akart használni (csak ésszerűen nem a rázkódó, mozgó autóban).

Hála a főútról letért mellékútnak, beletelt majdnem egy bő félórába, mire visszaértünk. Lenny betartotta az összes KRESZ szabályt, főleg a sebességkorlátot (pedig amúgy rohadtul nem szokta) és a kihalt, utcai lámpafényekben úszó utakat sasoltuk a kocsiból. Még enyhe köd is ránk telepedett, ami fullra illett a nyomott hangulatunkhoz.

– Vajon a meki még nyitva van? – Kérdezte hirtelen Len.

– Minek akarsz mekizni? – Horkantam fel.

– Mert éhes vagyok? – Kérdezett vissza úgy, mintha nem lenne egyértelmű.

– Hogy tudsz te ilyenkor enni?! – Vittem fel a hangom hitetlenül, ugyanis ennyi idegtől az én gyomrom köbö tűhegynyire szűkült és én nem bírnék egy morzsát se lenyelni.

– Nem mindegy, Aiden?! Ennyi feszültségtől muszáj valamit ennem, különben elájulok itt! – Csavart ő is egyet a saját hangerején.

– Nem, nem mindegy! Éppen be vagyunk öltözve bankrablóknak! – Kezdtem el tépkedni magamon a garbós felsőt vadul.

– Biztos baszd meg, azt fogja figyelni a kiszolgáló, hogy mi a fasz van rajtam!

– Nem tudhatod, kis buzi!

– Már esküszöm az agyadra ment ez az egész...

– Szerintem a McDrive éjjel-nappali – vágott közbe Yale, pedig pont nyitottam volna a számat egy újabb oltásra.

– Zsííír – kanyarodott a sofőrünk az egyik utcán le a körforgalomhoz, én pedig hátravágtam magam az ülésbe. Felőlem aztán mekizzen hajnali háromkor, lefosom. De, ha ez miatt akárcsak egy parányit is gyanúsak leszünk a közeljövőben (mert akármi megtörténhet, de tényleg), akkor én rágyújtom az egész McDonald's-ot. A kurva kibaszott geci fontos meki után egy üres parkolóban kötöttünk ki az egyik pláza előtt, ugyanis Lenny-boy most és azonnal kívánta elfogyasztani ezt a szar-fos-húgy műkaját. Ami ráadásul geci undorító is és hizlaló. Szóval jha, ott ültünk mind az öten és azt hallgattuk, ahogyan Len zabál a kormány mögött.

– Te mi az anyádat csinálsz?! – Fordult hátra hirtelen Yale köbö teljesen kitekeredett törzzsel, amikor kiszúrta, hogy Dom' éppen füves cigit akar tekerni mellettem.

– Egy jó cigit – tépett le egy darab papírt a csigához és elkezdte behajlítani, hogy összetekerhesse.

– Na az én kocsimba biztos nem fogsz bebüdösíteni! – Kapta fel Apuci a vizet, tőle nem megszokott módon, ugyanis, ha egy jó cigiről van szó, akkor sose mondana nemet. Normális esetben... és természetesen most sem a kocsi az igazi kifogása, mert akkor Lenny sem ehetne benne.

– Ugyan már Apuci, kell ez nekünk. Hidd el – legyintette le Dome, nem is nézve rá csak továbbra is a csigával volt elfoglalva, de baszottul ügyetlen volt most. Pedig ő laza öt perc alatt összedob egy fullos cigit, a jelen helyzetben viszont a remegő kezei még a szűrőnek valót se bírták megcsinálni.

– Kurvára nem kell, Dome! – Akadékoskodott továbbra is Yale, már-már érezhető vibrációval, ami csak úgy áramlott a testéből. Most ereszti ki az eddig elnyomott feszkót, ami geci jó, mert én is csak feszültebb leszek. Már összevont szemöldökökkel kapkodtam a fejem köztük.

– De igen, kellh, én akarokh egyet, csak egyeth – zihált kissé Dom' valami erőltetett vigyorral a fején rázkódni párat, mint, aki éppen hisztisen rángatózik egyet. Még a feje is emellett az ijesztő mosoly mellett sírós, hisztis mimikába váltott. Eközben meg már egy hosszabb cp-t is tépett, amibe majd értelemszerűen a megspékelt dohány fog kerülni, csakhogy Yale hirtelen közénk vágott a kezével és erősen elkapta Dome csuklóját.

– Álljál le! – Szólt rá még pluszba is.

– Hagyjál már, te köcsög! – Kezdte el rángatni Dom' a lefogott jobbkezét, így a markában összegyűrődött a nagy nehezen elkészült csigaszűrő is és a cigipapír is.

– Srácok! – Hangzott fel Lenny teleszájjal, amikor ezek rendesen dulakodni kezdtek, ugyanis Dome először a szabad kezével ütött Yale felé egy lazát, de figyelmeztetőt, Yale pedig elhajolt és visszakézből egy pofonnal akarta jutalmazni a megőrült haveromat. Dom' természetesen a hű reflexeinek köszönhetően szintén kihajolt és miközben Yale elkezdte őt megszidni, vergődött egy sort, majd hirtelen kitört magából. Kikapta a jobb kezét és azzal durván eltakarva előlünk a tekintetét, elkezdett torka szakadtából sírni. Mit sírt... bömbölt! Szó szerint bömbölni kezdett tátott szájjal, kurva hangosan és az alkarjával takarva a szemeit. Ilyet még soha a büdös kurva életben nem csinált, még előttem se, nemhogy még a többiek előtt. Annyira lesokkolt minket, hogy pár másodpercig csak pislogtunk rá nagy szemekkel. Persze Yale egyből felfogta, hogy nem azért tört el ilyen durván a mécses a haveromnál, mert nem csinálhat mókás cigit... nyilvánvalóan az egész sikertelen ügy miatt, a félelem, a kilátástalanság és a zsaruk miatt. Látva a haverom szívszorító és lesokkoló összeomlását, már én sem bírtam tovább tartani magam. Csak néztem őt, miközben könnyek kezdték égetni a szeme és az arcom is folyamatosan torzult, ahogyan végül lehajtotta a fejét és a két kezébe temette azt, miközben már rázkódó vállakkal hüppögött és zokogott. Lenny a kormányt fogta két kézzel, amit meg is fejelt és ebben a pózban maradt, Yale az ablaka felé fordult, így az ő arcát nem láthattam, de biztosan ő is full komor volt... Joe pedig felhúzta mindkét térdét a hátsóülésre és azokat átkarolva megtámasztotta rajtuk a homlokát. Én pedig remegő és lefele görbülő szájjal, könnyeket hullajtva kaptam elő az ülésen megrezzenő iPhone-omat. A kijelző fényereje majdnem megvakított ennyi fénytelenség és sötétben ülés után, majd a szemeimet megdörzsölve nagy nehezen sikerült kivennem a könnyek miatt kissé még homályos betűkből álló iMessenger értesítést.

SMS                                                                          most

Szerelmem♥: te seggfej remelem azert nem jelentekezel

mert a penzt szamolgatjatok!! kezdek am aggodni Aiden..

kerlek irj vagy hivj! megvarom mert igy nem tudnek aludni

Na, itt ezen a ponton már tényleg nem tudtam és nem is akartam visszatartani a komplett sírást. Lezártam a kijelzőt és félre tettem a mobilomat anélkül, hogy válaszoltam volna Lilynek, majd előre dőlve megtámaszkodtam a két könyökömmel a térdeimen és a tenyereim alsó felét a szemeimnek nyomtam. Halkan szipogni kezdtem, akárcsak Joe is egy párszor, ahogyan kihallottam fél füllel. Ott ültünk az útmentén félreállva, a sötét autóban, hajnali fél három közeledtével és teljesen magunkba roskadva hallgattuk Dome sírógörcsét.

Lou

       – Szia Lily – vettem fel a telefont, miközben a konyhában melegítettem magamnak a tegnapról megmaradt kajcsiból egy adagot.

– Szia. Mi újság? – Érdeklődött, de a hangján éreztem, hogy nyugtalan.

– Semmi, aggódom. Nagyon – sütöttem le a szemem egy pillanatra. – Dome nem írt egész éjjel az után, ahogyan elindultak – néztem a mikróban forgó tányéromat.

– Ajjj – sóhajtott fel idegesen. – Azt hittem te legalább tudsz valamit...

– Aiden sem írt? – Kérdeztem, bár ez elég nyilvánvaló volt, hogy nem.

– Nem... pedig küldtem neki még éjfél után SMS-t és ma már hívtam is egy párszor, de egyikre sem válaszolt.

– Basszus – sziszegtem fel, közben a mikró egy nagy pittyenés keretében leállt, úgyhogy kinyitottam az ajtaját és kivettem a gőzölgő pörköltes tésztámat.

– Egész este nem aludtam egy szemhunyásnyit se – mondta eléggé hisztérikus hangon. – Állandóan le-föl zárogattam a telóm kijelzőjét és néha be is halluztam, hogy rezeg, pedig semmi...

– Engem sajna elnyomott az álom, pedig nem akartam – ismertem be a vétkemet. – Körülbelül reggel fél ötkor dőltem ki, de már nyolc órakor magamnál voltam – haraptam be az alsó ajkam, közben a lila nyelű villám után kutattam a pult alatti fiókban.

– Áhh, én képtelen voltam magára a nyugodtságra. És felkúr, hogy már tizenegy múlt és még mindig semmi! – Kezdett el csapkodni a háttérben.

– Tudooom – nyűglődtem, beleszúrva a megtalált villámat a kajám közepébe. – Engem is idegesít... próbáltam sorozatnézéssel meg ilyesmikkel elvonni a figyelmemet, de nem igazán sikerült. – Magyaráztam. A konyha állapotán amúgy látszik is, hogy nem igazán volt türelmem semmihez se, ugyanis van egy pár mosatlan a mosogatóba, sőt még a pulton és az asztalon is.

– Már beleőrülök ebbe a várakozásba – szenvedett a barátosném is.

– Én is – biggyesztettem le a számat, miközben az előttem lévő kajámat néztem. Ekkor jöttem rá, hogy nem is vagyok igazán éhes, hiszen az idegtől egy falat is alig tudna lemenni a torkomon.

– Remélem most már hamarosan jelentkezni fognak... de akárkit próbáltam hívni az vagy ki volt kapcsolva vagy nem vette fel.

– Engem Queen hívott úgy egy órája kábé – néztem fel gyorsan a konyha faliórájára. – Meg Carlie is írt.

– Igen, nekem is írtak. Egyikünk se tud semmit, ez kurva jó! – Hőbörgött jogosan, mert mindannyiunkat evett az ideg. – Bár még Jonathannal nem beszéltem... – gondolkodott el.

– Ővele még én se – mondtam, s közben hátat fordítottam inkább a kajámnak és ott hagyva az egészet a pulton, a nappaliba csoszogtam a kis fehér, szőrös szobapapucsommal.

– Anyukád otthon van? – Kérdezett rá Lily.

– Nincs – sóhajtottam levágva magam a krémszínű, fekvő bőrkanapénkra és benyomtam a TV-t. – Joeynál tölti az egész hétvégét, majd valamikor este jön haza – halkítottam le a készüléket.

– Joey?

– Tudoood, az a zenész hapsija, akit pár hónapja szedett fel – emlékeztettem. – Mutattam is róla képet, az a szakállas, hosszú hajú, szemöldökpiercinges...

– Jhaaa igen, igen, igen, tudooom. Na... de legalább ő nem idegesít még pluszba is – célzott ezzel a jó anyámra.

– Hála Istennek – váltogattam pótcselekvésként a csatornákat, közben felhúztam magam alá csupasz lábaimat.

– Én is inkább a szobámban gubbasztok. Jobb, ha a nagyszüleim nem látják, hogy milyen idegroncs vagyok – zörgött valami papírral, aztán elkezdett csámcsogni, szóval biztosra vettem, hogy vagy chipszet vagy csokit eszik.

Erre csak kiakadtam magamból valami "hmm" hangot, miközben kissé a gondolataimba merülten elbambulva néztem a TV-re.

– Neked mi jár a fejedben? – Kérdeztem hirtelen a telefonba, amit görcsösen szorítottam már a fülemhez.

– Hah? – Kérdezett vissza értelmesen, amit Aidentől szokott el.

– Mármint úgy értve, hogy te mit gondolsz, miért nem írnak? – Helyesbítettem érthetőbben.

– Háááát... nem is tudom... igazából én a lehető legrosszabbra is gondoltam már, de a megérzéseim azt súgják, hogy akkora nagy baj nincs, mint amekkorára én gondolok.

– Nekem egyből az jutott az eszembe, hogy lebuktak és most a sitten ülnek vagy valami – drámáztam aggódva.

– Én nem akarom Aidennek behordani a bablevest x évig, amíg bent ül! – Poénkodta el egy kicsit a komor hangulatot.

– Ne mááár – szóltam rá félig komolyan, félig nevetve.

– De most komolyan! Ti sem tudtok majd a beszélőn szexelni, gondolj bele – próbálkozott tovább, de így, hogy fifty-fifty százalék esély van arra, hogy tényleg az őrsön ülnek, eléggé groteszk poén volt.

– Nem akarok belegondolni – ráztam is meg a fejem tiltakozón, közben a szemem sarkából kiszúrtam a macskát sétálgatni a nappaliban.

– Én se – sóhajtott. – Bízzunk inkább a legjobban. Tuti jelentkeznek mindjárt – próbált lazának tűnni, de tudtam jól, hogy már alig bírja idegekkel.

– Remélem – motyogtam és ahogyan ezt kimondtam, rá pár másodpercre csöngettek, aminek hangjára Juliet vadul ugatva robogott le a lépcsőn az emeletről és az ajtó előtt pattogott. – Valaki csöngetett, úgyhogy most leraklak. Remélem Dome az! – Ugrottam fel a helyemről hevesen verő szívvel. Még a gyomrom is elszorult azonnal.

– Oké, én addig hívom Jonathant – hadarta el és egyből el is köszönt. – Szia!

– Jó-jó, szia – nyomtam ki a telefont és a rajtam lévő fehér köntösöm zsebébe süllyesztettem. – Juliet! – Szóltam rá a kutyámra, aki csak nem akart elhalkulni és megfogva a nyakörvét elkezdtem felrángatni az emelet felé. Eközben újra csöngettek egy hosszabbat. – Mindjárt nyitom, egy perc! – Kiáltottam az ajtó felé, megpróbálva túlharsogni a kutyát, majd szépen felrobogtam vele és bezártam a fenti fürdőbe. Mindig ezt csinálom csórival, ha nem tudom, hogy kijön hozzánk. Ezután futólépésben, mezítláb szaladtam le a földszintre, összekötözve magamon a köntöst, mert jelenleg egy rózsaszín tanga és egy vékony pántos szürke trikó volt rajtam. De mire odaértem az ajtónkhoz és még a hajamat is gyorsan meg igazítottam (leengedtem a laza kontyot), addigra az illető már többször is megnyomogatta egymás után azt a szart. Mikor végre kitártam az ajtót, először elakadt lélegzettel nagyon meglepődtem és a szám elé kaptam a két kezem. Vegyes érzelmek öntöttek el egy másodperc alatt... öröm és düh, aggódás és megnyugvás.

– Jézusom – motyogtam a kezeimbe. – Dome – engedtem el a számat és szinte könnyező szemekkel néztem rá.

– És, ha éppen üldöznek a zsaruk, akkor is ennyit kellene várnom, hogy bejussak? – Tárta szét a két kezét eléggé flegmán.

– Istenem! – Ugrottam neki nagy örömömben ott a küszöbön és enyhén lábujjhegyen állva átkaroltam két kézzel a nyakát. – Annyira aggódtam értetek! Főleg érted – Fúrtam belé az arcomat és beszívtam az illatát. A dezodorja vegyült egy erős fű-, és dohányszaggal.

– Jó, tudom, de menjünk már be, mert megfagyok – ragadta meg a rajta csimpaszkodó karjaimat és egész egyszerűen levakarva magáról kikerült és bement. Ez egy kicsit szíven ütött, mert vissza se ölelt az előbb meg semmi, hanem ugyanolyanok voltak a gesztusai, mint amikor még csak a dugás miatt bratyizott velem.

– Mesélj már, hogy sikerült a dolog? – Léptem be utána és becsuktam az ajtót. Ő ekkorra már elkezdte levedleni magáról a szőrmés bőrkabátját és hanyagul a cipős szekrény tetejére dobta, amit én automatikusan fogtam és felakasztottam az egyik fogasra. A háttérben amúgy hallani lehetett fentről a kutyám elnyomott hangját, ahogyan továbbra is ugat a fürdőben.

– Most nem akarok az estéről beszélni – bújt ki a zöld Air Force-ából is, aztán odalépett hozzám és erősen a csuklómnál fogva magához rántott. Mire bármit is reagálhattam volna, már a fél kezével közelebb vonta a fejemet a tarkómnál fogva és lesmárolt. Vadul, erőszakosan és tőle nem megszokott módon. Belenyögtem a szájába és a mellkasára téve a két kezem, finoman taszítottam rajta egy aprót, de figyelmeztetőt. Ő azonban nem hajolt el, csak még jobban rám tapadt és a szabad kezével meglazította kapkodva a köntösömet összefogó övet és a vállamról már le is húzta a ruhadarabot. Ekkor már kicsit jobban elkezdtem ellenkezni és egy erősebbet tolva rajta, még el is hátráltam egy lépést.

– Mi bajod van?! – Szóltam rá feszülten, mert ő egyáltalán nem így szokta ezeket csinálni.

Lihegve és igencsak megrovóan nézett rám, miközben visszahúztam a köntösömet a vállamra. Itt tűnt fel, hogy a szemei alatt vészesen nagy és sötét karikák húzódtak, amiből arra engedek következtetni, hogy nem aludt, drogozott és talán még sírt is.

– Semmi bajom, csak egyszerűen most inkább veled akarok lenni – lépett közelebb hozzám és megfogta a két kezem, ártatlanul rám pislogva. – Szükségem van most rád és arra a jó szádra – emelte fel a kezét, hüvelykujjával pedig végigsimított az alsó ajkamon.

– Én viszont tudni akarom, hogy mi történt a bankrablással! – Hessegettem el a kezét az arcom közeléből és elszántan meredtem a szemeibe, karba tett kezekkel. Az arckifejezése egyből torzult és a tekintete is megváltozott.

– Majd, ha jól leszopsz, elmondom – jelentette ki nyersen, amitől felszaladtak a szemöldökeim és hirtelen szóhoz sem tudtam jutni. Mi ez a viselkedés?

– N-Nem! – Ellenkeztem hitetlenül nézve rá, ugyanis ez teljesen új tőle. – Most és így tuti nem, Dome!

– Pedig jó lenne... – sziszegett.

– Nem hinném, hogy ez a megfelelő alkalom rá – néztem kínosan félre.

– Majd én eldöntöm, hogy mikor van rá megfelelő alkalom – ragadta meg durván a felkarom és rántott egyet rajtam, hogy közelebb kerüljek hozzá.

– Ne rángass már! – Téptem ki magam a szorításából. – Ez fáj! Mi ütött beléd? – Simogattam meg a fogása helyét. Még soha nem nyúlt hozzám így... kezdtem egy kicsit beparázni és nem igazán tudtam, hogy most mire számíthatok vagy mi ez az egész.

Nem válaszolt, csak félre tekintve elfordult és inkább kivonult a konyhába, ahová persze követtem.

 – Dome! Kicsim – Szólongattam, de persze nem reagált, csak állt ott az asztalnál és a rajta lévő ott hagyott terítéket vizslatta, amiből egyébként tegnap Lilyvel ettünk.

– Ki volt itt? – Kérdezte a mosatlanokra mutatva.

– Csak Lily még tegnap délután – mondtam én is az itt hagyott poharakra, tányérokra és evőeszközökre nézve. – Nem sikerült? Lebuktatok? Nem elég a pénz? – Faggatóztam tovább aggódóan, miután nyugtázta, hogy csak a barátnőm járt nálam. Nem akartam tágítani a témától, akármennyire is kerülni akarta a mesélést.

– Mit nem értesz azon, hogy most nem akarok erről beszélni?! – Kapta fel a vizet.

– De aggódom, te meg ezt nem érted?! – Vittem már fel én is a hangom.

– De nem kell! Én se aggódok, akkor te minek?! – Támaszkodott meg az asztal szélén, két kézzel.

– Ne mondjad nekem, hogy nem aggódsz! Látom rajtad, hogy valami kurva nagy kaki van! – Hajoltam be mellé, hogy rálássak az arcára, de elfordította a fejét. – Más különben mitől lennének ilyen karikásak a szemeid?!

– Spuriztam – közölte.

– Hát ez remek – néztem fel egy hitetlen mosollyal megrázva a fejem. – Szóval? Elmondod végre? – Fontam karba újra a kezeim és elkezdtem idegesen rázni a jobb lábamat.

– Hagyjál már békén, baszd meg! – Kiabált rám, megkerülve az asztalt, így az most közöttünk állt.

– Te, hogy beszélsz velem, már megint?! – Akadtam ki, ugyanis még tavaly megengedte magának ezt a stílust, de egy párszor már rászóltam, hogy én nem a haverjai vagyok.

– Úgy, ahogy akarok, mert felbaszol! Majd elmondom, oké?! Csak gyere már ide és szopjál már le vagy csináljunk már valamit, kérlek! – Tette össze könyörgősen a két kezét, enyhén berogyasztott térdekkel és kajakra könyörgött.

– Domenico, én – kezdtem volna azért bevédeni a még parányi, de valahol megmaradt erkölcsömet és női büszkeségemet, csakhogy ezt persze már nem is akarta végig hallgatni. Ugyanis épphogy megszólaltam, megragadta az asztalon lévő terítőt és úgy, ahogy volt, lerántotta az egészet a picsába!

– A KURVA ÉLETBE, HOGY ENNYIT NEM TUDSZ MEGTENNI NEKEM CSAK EGYSZER! – Ordította önkívületi állapotban, ami a tányérok és a poharak földre érkezésével együtt nagyon hangos volt. Hátraugorva befogtam a két fülem és összeszorítottam a szemeimet. Mire kinyitottam őket, már régen könnyesek voltak és csak néztem a szétterülő szilánkokat a konyha padlóján. – MIÉRT KELL NEKED IS FELIDEGESÍTENED, MIÉRT?! – Kiabált velem tajtékozva, én pedig csak álltam ott az ablak előtt, remegve és tökre megijedve. Már reflexszerűen kicsit összehúztam magam, ahogyan szinte odaköpködte a szavakat. Ilyen még soha nem történt egyik kapcsolatomban sem, teljesen leblokkolt az agyam és nem is tudtam, hogy hirtelen hogyan is kéne erre reagálnom vagy mit kéne mondanom. Csak álltam ott megszeppenve, miközben Juliet fentről lehallatszódó egyre támadóbb, vadabb ugatását hallgattam. Egyedül csak a sírás ment magától, a könnyeim csak úgy záporoztak le az arcomon.

– Én – kezdtem volna valamit hebegni, de a hangom is megremegett és vékonyka is volt.

– Ne is mondj semmit, inkább elmegyek a büdös picsába! – Tette fel a kezét, hogy kussoljak és már robogott is az ajtó felé.

– Hová mész?! – Kérdeztem utána szipogva, de nem mertem megmozdulni, hiába próbáltam tenni egy lépést. Egyszerűen földbegyökereztek a lábaim.

– Oda, ahol nyugtom van végre – morogta oda nekem az előszobából, ahol először a cipőjét kapkodta magára.

– Kicsim – nyögtem erőtlenül, de a vége elcsuklott, így nyeltem és sóhajtottam egyet, összeszedve magam. – Dome, várj! – Siettem utána. – Kérlek ne menj el!

Nem felelt, csak magára vette a kabátját és még bele se bújt rendesen, de már nyitotta is ki az ajtót.

– Dome! – Próbálkoztam, sírós grimaszba torzult arccal, ugyanis a látványa annak, hogy a pasim egy ilyen nem várt jelenet után csak így itt hagy, nagyon-nagyon fájt. Rögtön úgy éreztem, hogy én voltam a hibás és, hogy miattam borult így ki, mert ahelyett, hogy lenyugtattam volna őt egy nehéz és rizikós éjszaka után, inkább felcsesztem az idegét. – Kicsim, sajnálom, nem akartalak felidegesíteni vagy megbántani, csak...

– Hagyd el – vetette oda flegmán, majd végig nézett rajtam. – Majd írok. Na csumpa – lépett ki az ajtón és mire odaléptem, becsapta az orrom előtt. Azzal a lendülettel az ajtónak estem, beleütöttem egyet ököllel és esetlenül térdre csúsztam, miközben kitört belém a szívszaggató, hüppögős zokogás. Jól megcsináltam... pedig én tényleg csak aggódtam és tudni akartam, mi történt... a kurva kibaszott életbe!